Vadast kéne főzni. Lapátnyi, jó 3 centi vastag, zsírral márványozott, csontos rostélyosból. Hozzá öklömnyi gombócot. A gombócokat megpirítanám egy kis füstölt szalonna zsírjában, és az egészet leborítanám pikáns, de mégis selymes, kicsit édeskés mártással, sokkal.
- Hé, te ott! - hallatszik a távolból.
- Micsoda? - eszmélek.
- Igen te! Ébred már fel, belecsorog a nyálad a klaviatúrába, még a végén zárlatos lesz a masina.
- Hiszen ez az én hangom! - képedek el.
- Csakhogy rájöttél te mamlasz. Rostélyos, mi? Szalonnazsír pláne, – replikázik – aztán gubbaszthatsz megint fél éjszakákat az ágy végén a sajgó bütyködet simogatva.
- Cicába! – fakadok ki – Akkor a marha ugrott. Hús nélkül pedig nem főzök vadast, nem vagyok én kecske.
- Csakugyan? - csúfolódik.
- Hmmm, megvan! - lelkendezem – Nyúl! Az olyan köztes husi, nem fehér, de talán nem is annyira vörös. - Jobbik énem egy kukkot sem szól, talán egyetért, vagy csak rám unt.