Anica inkognitóban
Isteni finom zöldbablevest főztem, bár kimaradt belőle a pirospaprika, ami recept szerint benne kellett volna legyen, de sebaj, több is veszett Mohácsnál! Íze jó volt, 98%-a elfogyott, törhetem a fejem, holnapra mi legyen. Lekísértük a fagyasztóból elővarázsolt őzpörkölttel (bibibíííí, nemcsak az Andrássé varázslatos, a miénkben is van egy-két rejtett tartalék!), főtt burgonyával (aminek a leánykori, becsületes anyakönyvezett neve bizony főttkrumpli), Kárpát-kenyérrel, savanyúsággal. Na, ezt követően már ráértem, az eddig éhes férfihad kiköltözött az udvarra tetőkészítés címszóval, úgyhogy nem lábatlankodtak végre. És nekifoghattam fánkot sütni. Csak előbb visszamentem az üzletbe, ahol „letoltam” az eladósrácot, hogy előző körben szólhatott volna, hogy fánkba rum kell, majd törzsalkeszeket megszégyenítő mozdulattal és hanyag eleganciával pakoltam be a felesüveget a retikülbe.
Szóval: fánk.
Fél kiló liszt, 3 deci tejben felfuttatott 3 deka élesztő, pici porcukor, só, 2-3 deka vaj, 2 tojássárgája, és egy kis rum. Olyan kortynyi, na jó: kettő.
Összegyúrás után a tésztának csendespihenő, másfélszeresére kelesztettem. Mikor megkőtt’, elnyújtottam, félbehajtottam, újból elnyújtottam és a legnagyobb pogácsaszaggatóval – milyen meglepő! – kiszaggattam, minden fánkocska közepébe mélyedést nyomtam a mutatóujjammal. A jobb mutatóujjammal, ezt azok kedvéért mondom, akiket az ételtechnológiai problémakör hoz izgalomba.
Nos, bő, forró zsiradékban, a megnyomogatott oldallal lefelé kisütöttem, fedő alatt kezdve, majd megfordítás után már fedő nélkül.
Szalagosra terveztem, most kevéssé lett az, de emiatt már csak nem ugrom a Tiszába. Narancslekvárral toltuk. Kétpofára. Melegen.
És mivel április 11-én nem ünnepeltük meg a Költészet Napját (bár az aznapi poszt az egyik kedvencem volt és megállta volna a helyét úgy is, csakhát próza), pótlólag hadd ismertessem meg veletek fánk témakörben a mai magyar modern irodalom egy kifinomult gyöngyszemét:
„"De finom a fánk, tele a pofánk"
(Fekete Sanyi, Daró barátja.)
PS: Gépész lett, nem költő. (Daró)
