Anica inkognitóban

Idegen vagyok, idegenként lézengek a világban, néhanapján elárvultan, gyakran magányosan, mint bárki más. Keresem magam, keresem a helyem, keresem a gyökereim, a kapaszkodókat. A hétköznapi élet mögött a rejtett kincseket, az összekötő kapcsokat a két világ között.

Ha olvasok, ha írok, ha főzök, meglelem a másikat, ami az enyém, amiben az lehetek, aki vagyok. Vonzódásom a hirtelen rögtönzéshez, a más ízekhez a kitörési vágy abból, ami tönkreteszi a lelkeket, a lélektelen biztonságérzet-illúzióval. A szokás nagy úr, a megszokás nagy tragédia. Biztonságot ad, beleringat abba a hitbe, hogy a világ változatlan. Pedig nem az!

Nem képhetünk kétszer ugyanabba a folyóba. És hiába gyalogolsz lejjebb, az a folyószakasz már közel sem ugyanaz. Nem főzöl meg kétszer ugyanúgy egy ételt sem, vagy ha igen, helyedbe állhat egy gép, amibe beprogramozzák az arányokat és az időt, és lesz ami lesz, szabványízű étel az eredmény. Pontos. Megbízható. Precíz. Ennivaló, nem étel.

Az étel varázslatos ízeket hagy a szádban és varázslatos emlékeket a szívedben. Ha főzöd, ezért. Ha neked főzik, azért.

Kevés embernek főzünk. Azoknak, akiket szeretünk: családnak, barátoknak, szeretteinknek. Nekik szívvel. Mindegy, mit: lehet hatfogásos ünnepi ebéd, vagy egyetlen üveg lekvár, ha adod, tedd bele a szíved, akár sír, akár kacag.

A marokkói bevándorlók indiai csirkéje egy olyan pillanatban született, amikor valami azt üzente, egy édes-sós ízt kíván a lelkem. Olyat, mint ahogyan éreztem magam: is-is, se-se.

Kézbevettem a szép fehérhúst. Forgattam, nézegettem és arra gondoltam, a csirkemell hálás darab: könnyen elkészül, íze hagyja érvényesülni a fűszereket és jótékonyan eltakarja a szívet. Sose keress mögötte, elégedj meg azzal, amit látsz: a szép, világos nyers hússal, ami semmi más nem akar lenni, csak ami.

Felnegyedeltem, megsóztam, félretettem. Légy türelmes, eljön a te időd is, addig hagymát dinsztolok olívaolajon, majd curryt, gyömbérport, őrölt köményt, fahéjrudat adok hozzá, és elkezd kúszni az édes illat, a sárgára sült hagymáéval keveredve. Mennyei, varázslatos, édes Kelet-illat. Seherezádé meséi, Ali baba, fátyoltánc, vadság, tűz, szenvedély. És a többi, ami közel sem ilyen fennkölt. Tudatalattid megbirizgálja az aroma, ha semmi másra nem figyelsz főzés közben, mintegy vakon főzöl, mesevilág nyílhat meg előtted.

A csirkemellnek megágyazok a hagymán, gyengéden ráfektetem, mézzel megcsurgatom, megkapja a rangjához illő aranyékszert. Vágott mandulát és fügét adok hozzá, majd kis húslevessel felengedve puhára párolom.

Rizset pirítok, a csirke szaftjával meglocsolom, vízzel felengedem, háromnegyed-fővésig hagyom a tűzön, majd lefedve, vastag pokrócba burkolom, szárazdunsztban nyeri el azt az állagot, amikor már nem kemény, de nem is lesz erőtelen, gyenge puhány.

Az utazás nem ér véget: az első falat sokkot okoz, az új íz izgalma hat át. A másodikban megérzed a mézet. A következőben feltárul a fahéj és a kömény és így tovább. Minden falattal magadba szippantasz egy darab varázslatot, amit magad is alakítottál, ami belőled való.