Az új halászati törvényt olvasva ismét nyilvánvalóvá vált, hogy nagyra becsült honatyáink rohadtul értenek mindenhez. Ha valaki a törvény szerint szeretne törvénykövető lenni, alaposan fel kell kötnie a felkötni valót. (A törvény végrehajtási rendeletéről most nem is szólnék, már az alapján is agyrémnek látszik, ami eddig kiszivárgott belőle.)
Száz szónak is ó a vége, az idei halászkirándulást át kellett ütemeznünk Szeptember 1 előttre, nem akartuk kísérteni a sorsot, hogy aztán évekig járhassunk a bíróságra, mert valaki másképp értelmezte a törvényt. Ennek aztán meglett az a sajnálatos következménye, hogy a kemény magból csak hárman voltunk ott. Sanyi a házigazda, Cubák és jómagam.
A szomszédos megyeszékhelyen volt a találkánk ismét, idén nem dőlt meg a rekord, csak 40 percet kellett várnom. Jó iramban vágtunk át a rónaságon, megállni sem kellett sokszor, miattam legalábbis nem, füstmentesen szép az élet. Egy útszéli gyümölcsárus néninél azért lefékeztünk, vettünk egy rakás almát, barackot, hogy aztán otthagyjuk Sanyinak, mert a három nap alatt egy szemet nem ettünk belőle. Volt nála gyümölcs elég, esszenciális formában, kicsiny pohárból, némileg túl is adagolva.
Sanyi csülkös pacallal várt minket - szegény nem készült az én nyamvadt kulináris igényeimre – némi krumplit azért elmajszoltam egy kis jelzésértékű szafttal, meg az általam prezentált sárgabarackbefőttel. Volt hozzá ízesítőnek paprikaolaj is a kies délszláviából, de maradtunk a házi paprikakrémnél, amit még tavaly hoztam.