Mint az már minden bizonnyal kiderült, szeretem a céklát, és az sem titok, hogy a krémlevesek nagy rajongója vagyok.
Isti a módszerváltás óta dolgozik pincérként az Alpok különböző vendégházaiban. Tavaly ősszel váltott munkahelyet, és az Osztrák Alpokban vállalt munkát. A munkaadója korrekt, pontosan fizet, az őszi- és a tavaszi holtszezonban másfél hónapra bejelenti munkanélkülinek. Isti erre az időre hazajön a családhoz, és valamennyi pénzt segély formájában azért ilyenkor is kap, ha nem is túl sokat. Idén már a fia is nekivág a nagyvilágnak, ő Bajorországban kapott hasonló munkát. Egy szó, mint száz, ki van békülve a sorsával, csak az új helyén dolgozó három keletnémet szakáccsal nem jutott dűlőre. A tulaj valamiért mindent elnézett nekik, ők meg egyre többet megengedtek maguknak. Aztán, mikor a beleszarás kezdett az étel és a tálalás minőségén, egyúttal a forgalmon is meglátszani, kiborult a bili. A turnus végével megkapták az obsitot. A három vitéz az utoljára még igyekezett minél mélyebb nyomot hagyni mindenkiben, az utolsó éjszakát a lepukkant mikrobuszukban dideregték végig, miután kicsit átrendezték a konyhát. A recepciós elvette tőlük a slusszkulcsot, és megfenyegette őket, hogy rájuk hívja a rendőröket, ha megpróbálnak odébbállni. Az utolsó bérük éppen fedezte a kárt.
Szóval a séfek valamikor tavasszal főztek egy céklakrémlevest. Isti szívesen megkóstolta volna, de nem adtak neki. A lengyel konyhalány mentett meg egy csészényit, valami isteni finom volt. Kérte tőlük, hogy legalább a receptet adják meg neki, de pár keresetlen szóval elhajtották. Isti nyelt egyet, és aznap minden harmadik ételt visszaküldte valami kifogással.
Mikor ezt mesélte, magam is megkívántam egy jó céklakrémlevest. Még soha nem főztem olyat, de azt biztosan tudtam, hogy milyet nem akarok. Édes-savanykásat semmiképpen, az olyan, mintha ecetes céklát turmixolnék. Nekiestem hát az Internetnek. Volt a limonádétól a zöldségesig mindenféle. Vegetával, leveskockával dúsított, tejfölös és krumplis is.
Végül úgy döntöttem, hogy zellerrel és fokhagymával ízesítem.
Hozzávalók:
2 közepes cékla
1 kisebb zeller fele vagy egy még kisebb egészben
5 gerezd fokhagyma
2 dl tejszín
1 evőkanál olaj
só
A céklákat alufóliába csomagoltam, és 3-as fokozaton egy órát sütöttem. Mikor megpuhult, meghámoztam, és felkockáztam.
A zellert megpucoltam, és kockára-, a fokhagymát apróra vágtam.
A zellert a olívaolajon megpirítottam, majd beletettem a fokhagymát, azt is kissé megfuttattam, majd felöntöttem vízzel, és fedő alatt puhára pároltam.
Hozzákevertem a céklát, kicsit együtt főztem, aztán összeturmixoltam.
A gázra visszatéve vízzel hígítottam, sóztam, és felforraltam.
Mikor felforrt, beleöntöttem a tejszínt, és egyből elzártam a lángot.
Elkövettem azt a hibát, hogy a díszítésre szánt tejszínt a hűtőbe tettem tálalásig, az meg elsüllyedt a meleg levesben, ezért a minta nem sikerült valami fényesen.
Az ízére viszont nem panaszkodhatom, finom volt. Jó jó. Értem én, ez nem céklakrémleves. De majdnem.