Blogkocsma

Nem, nem valami súlyos elhajlás volt az apropója.
Úgy esett, hogy a háziorvosom javaslatára le kellene adnom pár kilót. Hajdan erre a célra remekül bevált a káposztaleves. Egy hétig ettem, és simán ledobtam 5-6 kilót. Mostanában erről a módszerről azt állítják az okosok, hogy így csak vizet és izmot veszít az ember, ráadásul a jojóeffektus biztosan bejön. Igazából nem ezzel volt bajom, egyszerűen nem ízlett. Lehet, hogy ha nem ragaszkodom szolgaian a receptúrához és valamivel feldobom az ételt, finomabb lett volna. Talán egyszer kiderül, ha rászánom magam.
Mindenesetre kellett valami nem túl hizlaló fogás, amit jóízű is egyben. Ekkor ugrott be a korhelyleves. Finom, kellő körültekintéssel egészen kalóriaszegény lehet. A hibát ott követtem el, hogy fennhangon morfondíroztam. A Hadnagy és Tita egyből lecsapott. Hogy ők beneveznének rá. Nem beszállnának, beneveznének. Magyarán: főzzem meg, ők meg majd segítenek megenni. Persze, kivel ne legyen nagylelkű az ember, ha nem a munkatársaival. Ezután jutott eszembe, hogy több tíz éve nem főztem korhelylevest. Utánanéztem. Akadt temérdek változat, olyat kerestem, amiben nincs rántás. Akadt, bár nem sok, végül ezek közül igazítottam egyet a magam ízlésére.

A múltkori mustáros tojásleves apropóján túrtam ezt a receptet. Volt végül temérdek találat, de ezt választottam, mivel angolul íródott, és azon a nyelven sokkal jobban beszélek mint franciául. Az már az első olvasatban kiderült, hogy ez voltaképpen egy fokhagymaleves, amibe kerül némi tojás is. Ettől függetlenül tetszett az elgondolás.
Természetesen akadt pár probléma. A recepthez kacsa- vagy libazsír kell és kacsatojás. A zsírokkal még nem lenne gond, de egy nagyvárosban, télvíz idején igencsak bajos lenne kacsatojást beszerezni. Ugyanígy voltam a friss kakukkfűvel. Némi vesződség árán lehetne a panelban is babusgatni egy cseréppel, de nincs kedvem vesződni vele. Szóval lett tyúktojás, olívaolaj és szárított kakukkfű. Az már csak apróság volt, hogy mire kész lett a leves, a boltban elfogyott a feltétnek szánt bagett. A végén még csavarintottam egyet rajta, mivel az egyik megoldás nem tetszett, úgy gondoltam, tudok jobbat.
Ettől eltekintve kiköpött olyan lett, mint az eredeti. (Ha netán valakinek van francia ismerőse, azért ne terjessze.)

Vannak emberek, akik az állaga miatt egyszerűen képtelenek megenni a tojáslevest. Százados Asszony is így van vele. A napokban velünk ebédelt, és elborzadva nézte a hadnagyot, aki egy literes edényre valót belapátolt. Neki ez volt az ebéd, hiszen megint visszatért a ketogén diétához, így próbálván valami nyári alakot elérni. Százados Asszony közölte, hogy ő legfeljebb a mustáros buggyantott tojáslevest tudja megenni. Ennyiben maradtunk.

Mindenesetre szöget ütött a fejembe, hiszen egészen jól hangzott ez a változat. Este rá is írtam, küldje már át a recept. Átküldte, aztán nekiláttam körbejárni a dolgot. A legtöbb találat a franciás tojáslevesre volt, de az én receptem egy egyszerűbb változat. Találtam még egy Tourin à l'ail nevű fogást, az viszont egy igen fokhagymás buggyantott tojásleves, annak viszont már végképp semmi köze hozzá, bár az is izgalmasan hangzik.
Maradtam hát a kapott receptnél, alig változtattam rajta.

Kedvenc roma pultosommal "főzőcskéztünk" múltkoriban. Szájkarate volt természetesen. Ő említette a púpos hús nevű ételt, nagyjából el is mondta, hogyan készül. Itthon utánaolvastam, de valahogy nem akart összeállni a kép. Volt mindenféle recept gombával és paradicsommal, akadt ananászos, meg az ördög tuja, még milyen. Legközelebb rákérdeztem. Közölte velem, hogy mossam ki a fülem, mert ő búbos húst mondott. Ekkor állt össze a kép. Ez az étel tulajdonképen a töltött dagadó kevésbé munkaigényes változata. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne volna jó, sőt! Igazán remek fogás. A púp összeállításánál mindenki nyugodtan hagyatkozhat a saját változatára, egyetlen megoldás sem lehet eretnek.
Most következzék az én változatom.

Benzin megint elment horgászni. Mondjuk, ebben nincs semmi meglepő, ő mindig elmegy horgászni. Most azonban egy olyan tóra ment, ahonnan egy jelképes összeg ellenében el lehet hozni a halat. Kérdezte, kell-e. Naná hogy kellett. Estefelé aztán már csörgött is a telefon, és érkezett a két pisztráng. A halakat kibeleztem, közben kellemes meglepetés ért (erről kicsit később), aztán beraktam a fagyasztóba, hétfő lévén nem volt érkezésem foglalkozni vele. A köret tárgyában sokat morfondíroztam, aztán a pénteki ebéd megadta a választ. Rozmaringos-fokhagymás sült krumpli volt a köret a másodikhoz. Legalább is ezt mondták. Fokhagymát és rozmaringot ugyan nem éreztem rajta, cserében tocsogott az olajtól. Velem nem csesztek ki, majd én készítek rozmaringos-fokhagymás krumplit.
Ami a meglepetést illeti, az egyik hal tejes volt, a másik ikrás, és az ikra nagy része már érett, pergős volt. Pici sóval meghintettem, éjszakára a hűtőbe tettem, és meglett másnapra a szerény reggelim.

Jött a hadnagy. Aszondja, van némi vaddisznója otthon a fagyasztóban, főzhetnék belőle valamit. Végigpörgettem a buksiban a naptárat. - Jövő hétvégén jó lesz - közöltem vele. Szerdán aztán kérdeztem: - Vörösboros vaddisznó jó lesz? Jó volt neki. Később gondoltam át, hogy akár már kedden is elhozathattam volna vele a húst, akkor bepácolhattam volna pár napra. Mindegy, talán így sem lesz rossz.
Pénteken reggel azért még rákérdeztem, az ifjú tiszteknél sohasem lehet tudni. Megnyugtatott, a hús a kocsijában van egy hűtőtáskában. Meló után elkísértem a járgányhoz. Kezembe nyomott egy cirka 15 literes puha falú hűtőtáskát, ami szemlátomást tele volt. Meg nehéz is. - Hány kiló van ebben te szerencsecsomag? - kérdeztem. - Hát, két csomaggal hoztam, így is maradt még másik kettő otthon - felelte. Mit tehettem volna? Szapora kézváltásokkal hazacipeltem a táskát. Itthon aztán kiderült, hogy a két jókora zacskó húshoz még egy adag darált sertéshús is érkezett az egyik csomag aljához fagyva.
Szóval főztem egy bitang nagy adag vörösboros vaddisznópörköltet.

Ilyet sem csináltam még, de valahol el kell kezdeni. A karácsonyi dőzsölés és a főtt fej után kellett valami könnyebb étel. Természetesen egy kis húst azért belecsempésztem, de csak az íze miatt. Kistesó még az ősszel hozott pár dolgot a kies Taljánországból, köztük egy zacskó teljes kiőrlésű farfalle tésztát. Alakjánál fogva épp alkalmasnak tűnt tésztasalátának.
Feltúrtam az Internetet recept ügyben. Elkeserítő volt az eredmény. A többség majonézzel készíti, és akadt pár joghurtos változat is. Hát ezekből nem kértem, valami könnyű, üde öntete akartam. Végül kigondoltam a magam verzióját, amit jónak gondoltam. Már csak a többi hozzávalót kellett kiötleni. Kis hús, sok - lehetőleg friss - zöldség.
Nem bántam meg.

A két ünnep között betévedtem a vásárcsarnokba. Éppen ment a szilveszteri malacvásár. Persze nem annyira egész malacot árultak, inkább süldőt, azt is felaprítva. Nyilván úgy okoskodtak, hogy manapság már nem telik a népeknek egy egész malacra, inkább vesznek egy kisebb darabot. Én nem annyira a bőrös húsneműre hajtottam, hanem a fejre, amiből viszonylag kicsiket kínáltak. Vettem is legott kettőt.
Bő hét éve már elkövettem valami hasonlót, akkor igen jó volt, gondoltam, most sem lesz rossz.
Nem volt az.

Annyira nem lett gombóc a gombóc, de csaknem.
Több tényező konstellációja kellett ehhez az ételhez. Az egyik, hogy a tél köztudottan a bőséges és gazdag forró levesek évszaka. Aztán hétfőn a csumiban éppen valami bakonyi betyárlevesnek titulált leves volt ebédre, amitől ihletet kaptam (meg egy kis szélgörcsöt). Arról nem is beszélve, hogy a gombóclevesek nagy kedvenceim. Szóval megvolt minden, hogy főzzek egy levest, már csak a boltba kellett elmenni pár apróságért.

Ha szilveszter, akkor malac és lencse. A malac kitúrja a szerencsét, a lencse pedig tán hozzásegít, hogy az újév bőséget és gazdagságot hozzon. Nem beszélve arról a cseppet sem elhanyagolható ténytől, hogy a lencse finom étel és remek fehérjeforrás. Bár a babonákban annyira nem hiszek, enni azért szeretek. A két ünnep közt jártam egyet a városban, betértem a vásárcsarnokba is. Meglepve kostatáltam, hogy a henteseknek megjött végre az esze, és nem ugyanannyiért árulják a felhentelt malac összes porcikáját a fülétől a farkáig. A fej 200 forint körül volt, az első köröm valamivel 400 felett. Vettem is ízibe két körmöt és két fejet. (Ez utóbbiból lesz majdan egy másik poszt, no meg némi kaja.) Át kutyagoltam a piac másik felébe a magboltba, és vettem fél kiló lencsét. Pár zöldséget kellett már csak összeszedni, és megvolt minden egy lencsegulyáshoz. A mustár volt az egyetlen, amiből végül csak lakossági fajtát sikerült beújítani. Itthon persze megnéztem a spájzban, egy adag erdélyi mustárra való mustármagliszt még éppen akadt, de nem volt kedvem vesződni vele. Megfőztem a levest, és izgatottan vártam a lottósorsolást.

Százados Asszony hozott kekszet melóba. Ropogós köleskeksz mogyoróval és chia maggal. Laktóz- és gluténmentes, vegán. Finom volt, elkértem a tasakot, megnéztem sz összetevőket: földimogyoró 23 %, napraforgómag 21 %, kölespehely 15 %, finomítatlan nádcukor, rizsszirup, édesítőszer (maltitol), repceolaj, chia mag (azték zsálya) 5 %, emulgeálószer lecitin (repce), természetes aroma. Na, gondoltam ezt valahogy meg kéne otthon valósítani. Rákerestem a receptre. A legtöbb a minden-mentes vonalra ment rá, ez valahogy nem győzött meg. A receptek sem igazán tetszettek, a képeken meg elég sápadt volt a végeredmény.
Eszembe jutott az ANZAC keksz. Az már bevált, csak át kellett alakítani a receptet a másféle alapanyagokkal. Úgy kalkuláltam, hogy az eredeti ANZAC keksz 36 dekányi száraz részéből kiszámoltam a különféle magok százalékos arányát (némi kerekítéssel), hozzájött a 10 deka cukor, a maradék pedig a liszt lett. A többi hozzávaló mennyiségén nem változtattam. Okozott pár meglepetést készítés közben, de végeredmény nem lett rossz.

A karácsonyi süteményválaszték eléggé beszűkült nálam az elmúlt években. Bejgli, zserbó, ez utóbbi esetleg dió helyett mákkal, aztán hosszú szünet. Amúgy nem vagyok nagy sütemény fogyasztó, névnapra, születésnapra szoktam sütni, hogy legyen mivel megkínálni a felköszöntőket, no meg ilyentájt, szinte csak ünnepi neurózisból. Idén kicsit változtattam a megszokott rutinon. Két sütemény készül, az egyik egy régóta dédelgetett ötlet, a másik egy közelmúltban kóstolt keksz alapján. Ez utóbbiról később számolok be, mert bár az ünnepek alatt ennek is nekiveselkedem, majd csak januárban lesz a tesztje.

A tésztát. Enni kell, akkor is, ha az ember a háta közepére nem kívánja a konyhai ténykedést. Olyanra vetemedtem, amire hét éve nem volt példa: befizettem ebédre a melóban. De ez sem olyan jó, mert rengeteg ételt adnak, ami finom, én meg sajnálom meghagyni, úgyhogy két hét alatt feljött három kiló. Mindegy, legalább hétközben nem kell főzni. Hétvégére viszont csak össze kell dobni valamit, akármilyen lusta vagyok, ételt házhoz rendelni nem fogok. Egy korábbi felbuzdulás alkalmával (kezdett lejárni a tojás szavatossága) összedobtam egy adag szélesmetélt. Azóta várt a sorára a spájzban. Most eljött az ideje.
Korábban már készült mocskos tészta, most egy kicsit csavartam az alapanyagokon és a módszeren.

Vagy csirkés pompos, vagy akármi. Szokás szerint már szerdán elkezdtem ötletelni, mi legyen a hétvégi menü. Az biztos volt, hogy csirkéből kellene valami készíteni. A sertés piszkosul drága lett, nem mintha a csirke olcsóbb lett volna, de mostanában valamiért jobban bejön. Sült csirkecomb volt az első ötlet, csak éppen ha tepsiben sütöm, temérdek szaft sül ki a húsból. Igaz, azt is fel lehet használni, de valahogy jobban szeretem ha a húsban marad. Az egyik megoldás a bundában sütés, ahogy legutóbb a Petőfi-szelettel tettem, de az igen macerás és munkaigényes fogás, és viszont mostanában a szokásosnál is lustább vagyok. Ekkor ugrott be, hogy a töki pomposhoz használt tésztában is meg lehet sütni a húst. Azzal is elég időigényes, de nettó kevesebb munka van vele.
Ez lett hát a hétvégi étel.

Hiába, itt a káposztaszezon, azt kell főzni. Volt már fejetlen, leveles kel, szárnyas, meg az ördög tudja még milyen. Szokás szerint nem bonyolítottam túl a dolgokat, ugyanúgy készült, ahogy szokott, legfeljebb az alapanyag volt más. Az biztos volt, hogy káposztát fogok hétvégére főzni, csak még azt nem döntöttem el, hogy milyen hús legyen benne. Egy fél füstölt csülök biztosan ment bele, épp egy hete a fagyasztóban várta a feltámadást. Kacérkodtam egy babos káposztával is, de az már sok lett volna a jóból. Egyik nap aztán hazafelé betértem a boltba. Két szép sertésfej kellette magát a pultban, rögvest megvettem az egyiket, otthon ment a csülök mellé a zegernyébe.
Ebből lett aztán egy több evésre elegendő káposzta.

Valamikor januárban András posztolt egy kacsasült romjaiból készült alaplét. Már akkor elgondolkodtam, hogy egy kacsa farhátból célirányosan is el lehetne készíteni egy levest. Azóta hiába jártam a boltokat, a kacsa farhát valamiért hiánycikk lett. Azonban, hála Márton-napnak, a liba farhát megjelent a boltokban. Levesnek az sem utolsó, vettem hát legott kettőt. Ebből lett a leves hétvégére. Úgyis ki voltam már éhezve egy jó húslevesre, a benn főtt zöldség a hússal pedig kiadta a második fogást.

A hús mennyisége aztán alulmúlta a várakozásaimat, de a leves príma volt. Ami a képeket illeti, nem mondhatom el ugyanezt, a telefon valamiért megmakacsolta magát.

A születésnapi vacsora után ezt kapta a fiunk. Nagyon szereti (mi is), valamint a zsírt, amiben a máj sült előszeretettel használja főzésre.

Még a rizs főzésénél is ilyen zsírban pirítja le a magot, amitől királyi íze lesz! Persze, ha ilyen vastag szeleteket tesz a pirítósra, akkor nem fog sokáig tartani ...

A fiunk shrimp scampit kért szülinapi vacsorára. Ez nem probléma, sokat főztem már. Igenám, de a feleségem nem eszik tengeri herkentyűt ...

Az ő kedvéért kitaláltam a csirke scampit, ami - mint most kiderült - egy létező recept, ám amikor ezt főztem, nem is néztem körül a weben, hogy találok-e ilyen fogást.

Létező recept, tényleg hasonlóan készül, mint amit főztem. Így párban posztolva sokféle izlést kielégíthet.

A fiam újabb évet öregedett, és szülinapjára szokás szerint húslevest és gesztenyetortát kért. Ezúttal kivételesen egy shrimp scampit is előjegyzett, mert azt ő is jót készít (de most nekem kell megfőzni) - majd egy másik posztban részletezem.

A legegyszerűbb levesek közé tartozik! Csak a zöldséget kell meghámozni, majd feltenni bőven nyakonöntve vízzel, azután pedig gyönygyöző lángon főzni vagy 5-7 órát!

A sárgarépát és a karfiolt elég az utolsó egy órában beletenni.

A fentiek hallatán KSP értetlenül nézett rám.
- Kell-e kel? - kérdeztem újra.
KSP szemei elkerekedtek, zavara még nagyobb lett.
- Na, - gondoltam magamban - jövő farsangkor simán beöltözhetsz kérdőjelnek.
- Van kell. Kell? - tettem fel immár harmadféleképpen a kérdést.
Ekkor végre leesett. Persze kellett neki kel, aztán kellett még A-nak és B-nek is, sőt, még ZS-nek is vittem a melóhelyre egy halommal. - Leveled jött - mondtam neki, aztán a kezébe nyomtam a szatyrot.
Folyton kipróbálok valami új zöldséget a kertben. A tavalyi fejetlen fejes káposzta után idén a leveles kel következett. Vettem sima zöld fajta magot, meg a százados asszony adott színeset, amit dísznek szoktak ültetni. Egy balkonládába vetettem el a magokat a karalábéval együtt. Nem mondhatom, hogy olyan bivalyerősek lettek a palánták, de azért életképesek voltak. Ültettem egy sort belőlük kiegészítve néhány kelbimbóval, amit a szomszédasszony adott. Harmadnapra egy tréfás kedvű vakondok az egész sort végig túrta. Nyílegyenesen haladva, kivétel nélkül az összes palántát kidöntötte. Fennhangon anyázva igazgattam helyükre a nyomorult növényeket, ültetőfával tömve be a lukakat. Egy hétre rá, ahogy öntöztem a palántákat, az egyik helyén egy kráter nyílt és a lezúduló víz magával vitte a növényt valahova a föld mélyébe. Újabb cifra káromkodások közepette megint helyreállítottam valamennyire az ágyást, a lukat meg pótoltam egy újabb kelbimbóval. Nyáron aztán csaknem megette a fene az egészet, június végétől szeptemberig egy szem eső nem esett, azt a kevés vizet, ami volt, a paradicsomok és a paprikát kapták. Az őszi esők aztán mégis csodát tettek, a növények erőre kaptak, és végül egészen szépen megnőttek.

Eljött október 23. a ganéhordás ünnepe, meghozták a fél pótkocsi trágyát, el kellett kezdeni ásni. Felszedtem a leveles kelt, vittem belőle, akinek kellett, és magamnak hazavittem egy szatyorral. Most már csak valamit kezdeni kellett volna vele. Az első ötlet a pulutyka volt, de aztán rájöttem, hogy ahhoz meg valami hús is dukálna, mondjuk egy fasírt, de legalább egy kis pörkölt vagy sült kolbász. Az viszont már dupla munka, amihez az utóbbi időben nincs sok kedvem. Maradt hát a frankfurti leves, az egyetlen nekifutásra megoldja ezt a problémát, gyorsan megvan, és még szeretem is. Közben az is beugrott, hogy kell, hogy legyen az almáriumban fagyasztóban egy flakon zúzalé egy régebbi projektből, ami kiváló lenne a levest felönteni.
Egyik nap munka után gyorsan elugrottam a kertbe valamiért, aztán siettem haza főzni.

Tavaly se lazsáltam, de idén egyszerre kellett mindet leszedni: beálltak a fagyok, amik nem tesznek jót a paprikának.

Összesen 12 féle paprikát tettem el (egyet már posztoltam a minap).

Nagyon jó csili paprika alap, mert remekül lehet csokival, kakaóval, stb. ízesíteni!

Amúgy is nagy divatja van a csilis csokiknak - bár én nem ragaszkodom hozzájuk ...

Rég főztem, még régebben posztoltam. Egyszerű és gyors étel.

Valamint finom annak aki szereti - merthogy igen megosztó egy fogás.

Különben is imádom a rizottót, de ez a fogás a mennybe viszi! A Metro áruházban jutottam hozzá a megfelelően darabolt borjúlábszárhoz. Sajnos a hiperekben nagyon vékonyra van szeletelve, és úgy igencsak kiszárad (elég vének már azok a borjúk).

Nincs itthon a feleségem, ami megkímél egy másik főétel készítésétől (merthogy ezt se szereti) :)

A madarasban jó ideig akciós volt a bélszín (vagy egyszerűen csak leesett a kamionról...), ezért bespájzoltam minden alkalommal, amikor egy szép darabot láttam. Dagadt is a csodahüttő rendesen :)

Most viszont alkalom adódott, hogy a gyerekeket is megetessem vele (feleségem csak módjával eszi, mert nem gombarajongó).