Blogkocsma

Ólomléptekkel, de közeleg a böjt vége. Még egy nekirugaszkodás és már lehet főzni a sonkát. A kelt tészta a gyengém, valamivel töltve pedig egyenesen odavagyok érte. A pirog is jó ideje fel volt vésve a listára, de valahogy nem jutott rá idő. Most a hajrában, még így utoljára az ünnepi dőzs előtt sort kerítettem erre is.
Recept van dögivel a Neten, de a módszer elég nagy szórást mutat. Van sós és édes változat, sőt, akad, aki egyenesen savanyú káposztából készítené. Én az édesebb ízeket szeretem - a cvekedlit is cukorral eszem -, így ebbe az irányba mentem el.

Sokat hallottam ilyenrõl, mindenki reszket tõle. Van akik szerint akkor nem alszik meg, ha fedõt teszünk rá. Mások meg a sok sót tartják a bûnösnek. Egyesek szerint nem elég a fokhagyma benne.

Olvastam olyan elvetemültet is, aki zselatint javasol (bár az is kocsnya, csak tisztított:) ???? Ajánlanak több hagymát is. Meg ráfogják a füstölt húsra. Megint mások legalább 8 órát fõzik. Vagy a kevés bõrke a ludas. Sõt: adjunk hozzá egy nagy rakat csirkelábat ...

Nem feszítem tovább a húrt! Kocsonyát fõztem - minimalistát. A szezon utolsója lenne, de nem aludt meg másnapra, csak olyan tessék-lássék módon.

Képek a kertrõl - ami éppen megtetszett. A sorrend kicsit összevisszára sikeredett. Ez egy gyűjtemény 2013 óta a számomra érdekes képekből.

A veteményesem 40 m2, amin meg kell termelnem az éves paradicsom, zöldbab, spenót, csili paprika és egyéb szükségletünket.

Hálaadásra illik vinni valami sütenényt, vagy édességet. A lyány most ezt választotta, mert miért könnyítse a saját életét...

Valójában nem túl sok munka, és nagyon attraktív a végeredmény.

Ezt a szószt kifejezetten a vejemnek fõztem, mivel ez a lyányom sem szereti a gombát. Ez nálunk jellemzõ a család összes nõnemû tagjára, bár a kicsilyány a gomba szárát szereti (go figure). Beestünk egy procc élelmiszerboltba - tán, mint a Culináris odahaza. Gyönyörû áru, csillagászati árak. Errefelé azonban néha még ez is megengedhetõ. Itt ütköztem a madarasból már ismert simeji gombába, de találtam friss rókagombát is.

Akkor már csak Lucullus paradicsomot kell venni, és mehet is a szósz. Persze az is van, de nem is hasonlít a saját termésre ...

Két honya megy a sivatagban. Meglátnak egy kopasz honyát. Megszólal az egyik honya:
Nézd má', egy tar honya.
Oké. Tudom. Igen szar.
Múltkoriban szóba került a tarhonya, és gyorsan két táborra szakadt a csapat. Az egyik a gépit kultiválja, a másik csak a kézi készítésűt eszi. Én magam úgy vélem, mindegy, igazán az alapanyag számít. Jó jó, a kézi tészta dorozmás felülete több szaftot képes felvenni, de aztán kábé ennyi. Arról nem is beszélve, hogy a "kézi" tarhonyában nagyjából annyi kézi munka lehet, hogy egy melós kézzel üríti a lisztes zsákot a gépbe, és az ügyes masina rücskös rögöket potyogtat a sznobok legnagyobb örömére. Persze, van kézi tarhonya, de az nem fog kijönni kilónként 500 forintból. Akkor sem, ha csak négy tojásos. Mióta magam készítem a tésztát, rájöttem, hogy az a két óra, ami 60 deka metélt vagy kockatészta elkészítéséhez kell, többet nyom a latban, mint az, hogy 6 vagy 10 tojást teszek bele (35 Ft-os, L-es tojás). A minimálbérnek számító 639 forintos órabérnél is horror összeg jönne ki. Egyszerre fél kiló liszttel szoktam dolgozni, ennyivel lehet kényelmesen bánni, és ennyi el is fér (teszem azt, kinyújtva) a rendelkezésre álló helyen.
Ahogy - szokás szerint - nekiestem, aztán utánanéztem a dolognak, kiviláglott, hogy milyen gazdag kultúrája is van a tésztakészítésnek, nekem dunántúli gyereknek ez újdonság volt. Az mindjárt kiderült, hogy nem úgy kell (kellene) csinálni, ahogy én. A tojásokkal is túlzásba estem, de ugyebár nálam a 10 tojásos tészta az alap. (Ebben a műfajban lehetetlen.) Állítólag 6 tojás felett nem lehet puhára főzni. Az is nyilvánvaló lett, hogy én az ún. vegyes tarhonyát készítettem, ami az apró- és az öreg tarhonya keveréke, mert az ördög öreganyja vesződjön még azzal, hogy kétfelé rostálja, ennyiből nem lenne egy épkézláb adag.
Szóval előttem volt a kihívás, a tésztát szeretem, készíteni is, enni is, a tarhonyát pláne, tehát lett kézi tarhonya a magam módján.

Csak megtaláltam a témába vágó fotókat, amik még Nashuában készültek az õszön, rövid látogatásom alatt. A nagylyány túrógombócot kért, én meg a kedvenc thai éttermem szerdai levesét próbáltam reprodukálni (immáron a pincér segítségével, aki elárulta az édeskés íz forrását).

A túrógombócot már egyszer posztoltam, de bemutatnám, hogy ette meg az unokám is, ezért most is leírom a készítését. A levest meg sok éven át ettem szerdánként a Giant of Siam Thai étteremben, Nashuában. A hét napjain különbözõ levesek voltak, de az azonos napokon mindig ugyanolyan, és a szerdai levest nagyon szerettem.

Aki nem szereti a fraktálnövényeket, az hamarabb is befejezheti ...

Van még bõven karfiol a boltokban, ezért a mi kamránkban is fellelhetõ. Elég sokáig eláll, ha hidegen tartjuk kis nedvesség társaságában. Feleségem rábeszélt, hogy süssem meg prézlis karfiolnak az egyik példányt.

Soha nem tudom eldönteni, hogy ez csak egyszerûen prézlis karfiol, vagy már rakott, de a mostanit bátran nevezem rakottnak, mert raktam bele kis sonkát is :)

Szeretem a krémsajtokat, mikor éppen nem a lekvár megyen, azt kenek a saját sütésű kenyérre. Van ilyen is, olyan is, a 800 Ft/kg-os, növényi zsíros bigyótól a 3200 forintos Philadelphia krémsajtig. No meg az sem mindegy, hogy krémsajt vagy sajtkrém. Valahogy úgy jelenik meg a lelki szemeim előtt, hogy a krémsajt egy olyan sajtféle, ami kenhető, a sajtkrém ellenben egy sajtból vagy sajtokból készült krém. Aztán persze simán lehet, hogy én vagyok rosszul bekötve.
Száz szónak is híg az alja, gyűjtöttem pár tippet, és elkezdtem kísérletezni. Szokás szerint úgy gondoltam, én jobban tudom, ennek aztán meg is lett a konzekvenciája, mindenesetre megosztom a nagyérdeművel, az én hibáimat másnak ne kelljen még egyszer elkövetnie. Persze, akinek kedve tartja, lelke rajta.

Elõször egy bombasztikus quiche nevet próbáltam kitalálni ennek az ételnek, de ez nem quiche - nincs benne tojás! A recept alapját turósmácsikból húztam ki lépésenként, de abszolute megérte.

Igazság szerint kacérkodtam a hûtõben rejtezkedõ cukkínivel, hogy valamit kéne belõle fõzni, (meg ott szomorkodik egy leveles tészta is), amikor jött a megváltó komment.  Ettõl kezdve már csak néhány részlet hiányzott, de azokat is megtudtam.

Bár sokan idegenkednek tõle, nekem nagyon izlik. Már gyerekkoromban is szerettem, pedig nem is volt Popeye mesénk diafilmen. Tényleg, vajon mi lett a régi diafilmekkel ...

Nem az elsõ alkalom, hogy posztolom, de ez már annyira egyszerû, hogy seperc alatt elkészíthetõ (köszönhetõen a csodahüttõnek, ahova még szezonjában betettem egy nagyobb adagot telelni).

Egy szép nagy darab Angus marhacomb köszönt ránk a madarasban a lejárós hûtõben. Mivel azonnali fogyasztásra szántuk, nem volt gond a határidejével. Nagyon rég volt már rozsdás marha, ebbõl azt akarok csinálni.

Angus marhából rozsdás szeletet? Mooaaaaargiiit??? Na és? Annyiba volt, mintha Holstein-fríz tejmarhát vennék. Ízre viszont ... ha azt zongorázni tudnám.

Jó múltkorában emlegette valaki a tejes pitét, (ha agyonütnek, sem emlékszem, ki volt) mondtam is, hogy ismertem én azt, csak éppen tepsis palacsinta néven futott, és barackbefőttel, baracklekvárral és lángoló barackpálinkával kellett tálalni. A lusta háziasszony palacsintája. Hiszen végül is palacsintatészta tepsiben, egyszerre megsütve.
Felvéstem magamnak a megfőzni valók igen terjedelmes listájára. Hétvégére egy kis zöldséglevest terveztem, gondoltam, ennyire azért nem viszem túlzásba az önmegtartóztatást, egy kis édességet összedobok mellé. Mondjuk, tejes pitét. Nekiveselkedtem a szakirodalomnak a weben. Bele is futottam a Benke Laci bácsi által készített tanyasi verzióba, és ott volt a háromféle barack.
Én más ízesítést terveztem neki, tekintve, hogy hetente ötször reggelizem baracklekváros kenyeret. Kenyérsütés közben, míg kelt a tészta, összedobtam.

Tudom, nem egy csuda recept, viszont nagyon sokunkban csodás gyerekkori emlékeket ébreszt. Tipikus vasárnapi étek volt, de általában krumplipürével és húslevessel.

Valamelyik nap feleségem kívánta meg, készítettem hát neki egy adagot, de nem pürével, hanem hagymás krumplival, mert azt is szeretjük. Amúgyis épp akciós volt a csirkecomb a csodahüttőben (ha nincs elég hely, akkor egy régebbi árut előveszek, hogy most pedig ezt eszünk).

A fõfogást ennél grandiózusabbra terveztem, de a fiam csak egyedül tudott jönni, a kicsilyány is az esti fellépésére készült, ezért feleségem beevezett oldalról, hogy legyen fasírt.

A zölborsófõzelék már csak a szájhagyomány miatt is kötelezõ volt hozzá :)

Jól van má'! Végül is az, nem? No de ne szaladjunk ennyire a dolgok elébe. Menjünk csak vissza Ádám-Évához.
Úgy volt, hogy kellett egy falinaptár. Hogy jön ez most ide? Elmondom sorjában.
Szóval naptár kellett, fali. Van ugyan naptár a komputerben, és a nem olyan nagyon okos telefonomban is, de én a falit szeretem. Ott lóg a konyhában, főzés közben elég egy pillantás rá, hogy megtervezzem a tennivalókat. Könnyen át tudom tekinteni, valahogy sokkal jobban látom magam előtt a napokat, és nem utolsó sorban a névnapokból is napra kész vagyok. Tavaly volt céges, nem egy nagy szám, de a célnak megfelelt. Olybá tűnik, idén szegényebb lett az eklézsia, nem futotta naptárra. Január végén valamelyik jótét lélek behozta a céghez az összes szórólapot, amit belehánytak a postaládájába, és letette a kávézó asztalára. Egyedül reggeliztem, belelapoztam. Az egyik városszéli hiper féláron kínálta a 2016-os naptárakat. Egyik este - mivel a napi sétám során éppen útba esett (alig 4 km ide) - beugrottam megnézni a választékot. Végigböngésztem a legvalószínűbb helyeket az áruházban, de egy fia naptárat nem leltem. Elkaptam egy arra tébláboló hölgyet, és nekiszegeztem a kérdést:
- Tessék mondani, az akciós naptárak merre vannak?
Nyomban nekiállt keresgélni, én meg követtem. Három perc eredménytelen kutatás után megkérdeztem: - Nem lehet, hogy elfogyott?
- Ó, biztosan nem, ma is hoztak ki a raktárból.
Egy darabig még minden eredmény nélkül bolyongtunk, aztán bocsánatot kért és nagy sebességgel leborított. Mentem még egy kört a potenciális célterületen - tök eredménytelenül -, aztán elkaptam egy másik formaruhást. Egyből vele kellett volna kezdeni, magabiztosan vezetett egy állványhoz, ahol 3 (három) darab falinaptár hevert. Összesen. Hungarikum 2016, az elején olyan gusztusosan fényképezett paprikákkal, hogy majdnem megnyaltam. Ára 1995 Forint. Mármint a félára. Ennyi pénzért egészen biztosan nem veszek naptárat, még ha a Nigella Lawson pózol rajta pucéron, kezében egy öklömnyi szarvasgombával se. Akkor inkább megszerkesztem excelben vagy letöltök egyet, és kinyomtatom. Vettem egy kiló citromot, aztán jó nagy kerülővel hazaporoszkáltam (ha már séta).
Egy hétre rá egy hatalmas falinaptárat találtam az asztalon. Ágnes hozta, cserébe a múltkori teljes kiőrlésű széles metéltért, amit kóstolóba vittem neki. A naptárat az egyik nagy magyar tésztagyártó cég adta ki, minden hónapra egy tésztás fogással kedveskedve, természetesen a saját termékek felhasználását előnyben részesítve. Ki is lógattam a konyhában, de előtte még elolvastam a januári receptet.

Kelkáposztás, húsos rakott tészta. Egészen jól hangzott, eltekintve a végén hozzábiggyesztett paradicsomos ragutól, ami szerintem abszolút nem illik az ételhez. Rákerestem a receptre tésztagyár honlapján (hogy be tudjam linkelni), érdekes módon, ezen a néven már egy egészen más verzió szerepel. Lehet, valaki megfőzte az eredetit, és rájött, hogy nem igazán szerencsés összeállítás. Az eredetiben a széles metélthez kockára vágja a káposztát, az újnál kockatésztát használ, de már nem vegyíti előre a káposztával és a paradicsomos ragut is hanyagolja.
Most hétvégén eljött az alkalom, megfőztem, a böjtre való tekintettel (és természetesen, közkívánatra) szejtánnal.

Egyszer volt rendes hideg a télen, szilveszterkor. Akkor viszont egy szomszédunk invitált meg minket szilveszteri kocsonya és palacsinta partira. Kocsonyában jó a fiú, palacsintát még tanulnia kell.

Hatodikára virradó éjszakára kivételesen fagypont körüli éjszakát jósoltak, így gyorsan elrohantam egy kis adagra valóhoz alapanyagokért, mert nehogy mán saját kocsonya nélkül maradjunk ...

Talán ez az a ragu, amit majd minden gyerekes anyuka készít. Ki így, ki úgy, de amennyi receptet, illetve ilyen nevû ételt láttam, egyik sem az igazi "bolonyai ragu". Olyannyira, hogy még én sem készítek autentikusat, hiába tanultam a receptet anyámtól, aki Bolonyában állt a nyári hõségben a tûzhely mellett, hogy megtanulja.

Hát most elolvastam az eredeti olasz receptet (egyet a sokmillióból), hogy fõzök egy autentikusat. Azután elolvastam még jónéhányat, és megnyugodtam. Olyan ez is, mint az autentikus halászlé. Csak annyiféle van, ahány bogrács meg még egy. Ezek után nyugodt lélekkel hívom ezt is az egyetlen és igazi, autentikus bolonyai szósznak (sugo az olasz neve).

Nem paradicsomos káposzta, de nem sok híja van.
Itt van a Nagyböjt megint, ugye. Lelkileg ugyan nem érint a dolog - súlyos vallássérült vagyok -, de a testemnek szüksége van rá. Tavaly hősiesen végigkoplaltam, és egészen jót is tett. Aztán elbíztam magam, és a Húsvétra főzött libalevessel és a cipóban sült csülökkel sikerült lenulláznom az elért eredményt. Ahogy felépültem, megegyeztem a háziorvossal egy júliusig tartó diétában és azt azt követő, mindenre fényt derítő laborvizsgálatban. Aztán jött a kerti szezon, halogattam a dolgot, és persze böjtöltem szorgalmasan. Október végén mentem vissza a dokihoz, és az eredmények prímák voltak. Aztán jött az ősz, jöttek az ünnepek, a hús is visszatért az étrendembe, fel is szaladt pár kiló. Nincs kecmec, nekiveselkedem ismét a böjtnek.
A napokban botlottam bele ebbe az ételbe, ez lett az első hétvége menüje. Az eredeti recept tartalmaz némi szalonnát, de én azt nagyvonalúan kihagytam a cicába.

Ez úgy kezdõdött, hogy nézegettem a tésztáspolcot valami spagettiért, amikor megláttam a tarhonyát. No az régen volt már, biztos a feleségem is örül neki. Jó, de milyen ragut készítsek hozzá?

A csodahüttõben van lapocka, a kamrában van hagyma, szalonna. Akkor ez már egy jó indulás egy tokányhoz. Igenám, de a hüttõben az orrom elõtt bujkált egy üveg sült bikaszív paradicsom (azt hitte, nem veszem észre), ami el is döntötte a kérdést.

Közelgett a nevem napja, kellett valami a melóhelyre makkoltatni az éhenkórász népeket. Négyen is hallgatunk erre a névre, de úgy döntöttem, nem közösködöm többet. Tavaly felvetettem, dobjunk össze ezt-azt, vendégeljük meg közösen a kollégákat.
- Jó, de akkor mondd meg, mi legyen.
- Vedd meg, amit gondolsz, adok pénzt.
Aztán utána én könyörögjek mindenkinek, hogy méltóztasson odafáradni háromra a tárgyalóba.
No meg beindul az ajándékozási reflex is, gyorsan nekiállnak pénzt szedni. - Vegyünk nekik valamit, ha már meghívtak.
- Hát, egy frászt - döntöttem el jó előre -, sütök valamit hétvégén, veszek pár üveg cukros löttyöt, aztán, ha valaki felköszönt, megkínálom.
Sütöttem zabfalatot meg sajtos rudat.
Ez a sajtos már régóta az étlapon van nálunk, de két éve jöttem rá, hogy hogyan lehet igazán jól elkészíteni. Vaj (margarin) helyett zsírt használok, méghozzá az eredeti mennyiségnél valamivel többet. Azóta így sütöm, most is csak a sajttal variáltam egy kicsit. Emlegettem már, milyen príma sajtokat készítenek Lengyelországban. A tésztába egy lengyel parmezán néven árult sajtot tettem. Nyilván nem sok (leginkább semmi) köze van a parmigiano reggianohoz, és ha a derék pármaiak meghallanák, hogy ilyet árulnak a piacon, biztosan értesítenék a helyi maffiát a helyreigazítás ügyében. A sajt ettől függetlenül remek, ízes, illatos, csikorgóan kemény, jól illett a süteménybe.

A hivatalos megnevezése nem biztos. Ki LAX-nak, ki LOX-nak hívja a lazacot. Én csak salmonnak tanultam. Az igazi kihívás: mit szól hozzá egy norvég?

Az úgy történt, hogy a Metróban jártam kifejezetten hal vásárlási célzattal. Elsõsorban fekete tõkehalat vettem, de azért elcsábultam egy szép lazacfilére is. Már régóta tervezem, hogy kipróbálom a pácolt lazacot, de a feleségem mindig itthon volt, így nem volt rá még esélyem se. Nem szereti a halat. Pont. Most viszont üres volt a lakás, cincoghattam!

Kistesó januárban meghozta az új szállítmányt a mosoly országából. Hozta, amit kértem, és hozott mindenféle bigyót. Az ember azt gondolná, milyen egészséges a kínai konyha, pici hús, rengeteg friss zöldség, a wokban kicsit megijesztve nagy lángon, hogy ropogós maradjon, aztán pálcikát elő, és falás. Az éttermekben biztosan így van, talán vidéken is, ahol nyugodtabb a tempó, de a rohanó városi népek nem érnek rá főzőcskézni. A boltokban kapható élelmiszerek nagy része feldolgozott termék. Szinte minden kapható kész formában, konzerválva, csomagolva. Mindemellett temérdek a nassolni való, az (egyébként egészen jó) ízesített szotyolától az aszalt gyümölcsön keresztül a (többnyire) édes szárazsüteményekig. És minden egyesével csomagolva (na jó, a szotyi nem), baromi sok szemetet termelhetnek, és ha így fogy a junkfood, nem lesz aki le tud majd hajolni érte.
Fogtam hát pár finomságot, és egyik nap azokból állítottam össze a hideg ebédet. Ecetes jalapeno, sörretek, tavaszi hagyma és saját sütésű magvas kenyér kísérte.

Mintha 2013-ban elkészítettem volna ezt az ételt, de soha nem került publikálásra, pedig még a szöveg felét is megírtam hozzá. Most látom, hogy ütközött Waka aranygaluskájával:) Sebaj, most megsütöttem kétszer is egy hónapon belül: egyszer a nagylyánynak az USA-ban (amirõl nem találom a képeket), meg most karácsonyra.

Eredetileg mákos gubát szántam ünnepi sütinek Limara gubakiflijével, de egyrészt Waka is azt tervezett sütni, másrészt a gyerekek lecsaptak a választásra felajánlott aranygaluskára. 2013-ben készült borsodó és vaníliasodó is, de az elõbbi nem nyerte meg a család tetszését, ezért most csak vaníliát fõztem.

A napokban említette egy olvasónk, hogy ez milyen finom. Hát nem álltam meg, azonnal megkértem a feleségem egy piskótatészta sütésére (mert az nekem nem nagyon megy). Az édesség neve egy "epres apróság" lenne direkt fordításban, de én kicsit módosítottam a receptet.

Nem csak piskótát kaptam másnap reggelre, de egy adag tejszínes pudingot is, mert az is kell bele. A zsemlegombóc fõzés közben épp volt elég idõm az elkészítéséhez.