Szeretem a krémsajtokat, mikor éppen nem a lekvár megyen, azt kenek a saját sütésű kenyérre. Van ilyen is, olyan is, a 800 Ft/kg-os, növényi zsíros bigyótól a 3200 forintos Philadelphia krémsajtig. No meg az sem mindegy, hogy krémsajt vagy sajtkrém. Valahogy úgy jelenik meg a lelki szemeim előtt, hogy a krémsajt egy olyan sajtféle, ami kenhető, a sajtkrém ellenben egy sajtból vagy sajtokból készült krém. Aztán persze simán lehet, hogy én vagyok rosszul bekötve.
Száz szónak is híg az alja, gyűjtöttem pár tippet, és elkezdtem kísérletezni. Szokás szerint úgy gondoltam, én jobban tudom, ennek aztán meg is lett a konzekvenciája, mindenesetre megosztom a nagyérdeművel, az én hibáimat másnak ne kelljen még egyszer elkövetnie. Persze, akinek kedve tartja, lelke rajta.

Volt ugye először ez a túrós. Megint okosabb akartam lenni, persze nem jött össze. Margarin? Na nehogy má'. Teszünk bele tejszínt, az adja zsírt bele. Tudom. A főzőtejszínt maga Belzebub rottyantotta a világra szurtos segglyukán, de éppen ez volt itthon. Hosszú történet, ha valaki nagyon szeretné  tudni, szívesen elmesélem. Tojás? Hogy mi? (Mondd még egyszer!) A szódabikarbónát meg csak simán elfelejtettem.

Feltettem gőz fölé 45 deka túrót egy deci tejszínnel, és sűrűn kevergettem, míg át nem melegedett.

Sóztam, beletettem pár gerezd reszelt fokhagymát és egy kiskanál sós házi csilikrémet.

Mivel a kitartó keverés dacára sem akart olvadozni, meguntam a dolgot, és beletettem egy konyharuhába. Szorosra tekertem, és kinyomkodtam belőle a levet.

Kicsit még formáztam kézzel, aztán egy kistányéron a hűtőbe tettem hűlni.

Ízes, kicsit szikkadt (taplószáraz) ordát sikerült hamisítanom. Póréhagymával, csilikrémmel és házi kenyérkével ettem. (Ez a motívum visszatér még párszor, tekintve, hogy mostanában szinte mindent ezzel eszek.)

A második a joghurtos volt. Vettem kétszer 45 dekát a legolcsóbb natúr joghurtból.

A műanyag szűrőtálat kibéleltem egy konyharuhával, és beleöntöttem a joghurt.

Rátettem egy lapostányért, majd ráhajtogattam a konyharuhát.

36 órát állt a hűtőszekrényben, és bődületes mennyiségű savó kifolyt belőle. (Megmértem, 4,2 dl volt. Azzal, ami a ruhában maradt, simán kifolyt a joghurt fele.)

A maradékot egy tálba borítottam, enyhén sóztam, és alaposan összekevertem.

Finom, sűrű, selymes krém lett belőle. Nagyon jó volt, csak éppen nem krémsajt, hanem joghurtkrém. Viszont, ha egyszer ilyen sűrű joghurtra lesz szükségem, tudom, hogyan állítsam elő.

Utolsó stációként összehoztam egy sajtkrémet is. Az volt a koncepció, hogy egy feta adja a sósságot, egy krémesebb sajt a zsírosságot, a görög joghurt pedig lazítja és könnyed, savanykás ízt ad az egésznek.
Olyan egyszerű persze nem volt a dolog, mert az egyik hiperben árulják a görög joghurt, de ott éppen nem volt feta. (Legalábbis akkor nem, mikor a piackutat ástam.) A beszerző zarándoklat első stációjaként elmentem hát az egyikbe, gondolván, utána egy könnyű sétával letudom a másik beszerzést. Persze nem így alakult. Mindegy, rövid intermezzót követően megvettem a sajtokat is.

A fetát villával összetörtem, és belereszeltem az Anikó sajtot.

Összekevertem, és hozzáadtam a joghurtot.

Kikevertem.

Nem lett igazán homogén - a fetát nem sikerült villával tökéletesen összetörni -, és az Anikó sem bizonyult túl jó választásnak, mivel elég sós volt, és a fetával együtt sós lett a krém is. Az Anikó helyett valami más fajtát kell választani (trappistát nem akarok beletenni). Az állaga elég sűrű lett, talán az a saját joghurtkrém lett volna a megfelelő összetevő.

A maga módján mindegyik jó volt, de a zsíros-nyúlós-krémes, tömlőssajt-állagot nem sikerült utánozni.