Az újmagyar nyelveben a príma, remek szinonimája lett, lassan kiszorítva a klassz, klafa, kasa, no meg a király (sirály!) szavakat.
De most nem ebből a szempontból vált aktuálissá, több tényező szerencsés együttállása kellett hozzá.
A városszéli hiperben pár hete 869 forintért kínálták a bőrös-csontos császárt. Szokás szerint rendesen el voltam havazva, csak az akció utolsó napján értem oda. Szerencsémre. Ekkor már csak 700 volt, egy szem csont nélkül - még egy kis porcogó sem volt benne -, gyönyörű húsos, vettem is legott két kilót, aztán két adagban lefagyasztottam.
A másik dolog az volt, hogy elkezdett érni a kertben a Trinidad Scorpion. Feltétlenül meg kellett kóstolni, de nem akárhogy, kellett hozzá megfelelő korcsolya, mert nem akartunk nagyon odakozmálni. Pecsenyezsír tűnt a legalkalmasabbnak a célra, már csak egy problémát kellett leküzdeni. A zsírét.
Kistesó súlyos tepertőfüggő, de boltiért nem rajong, ezért ha lát valahol értékelhető zsírszalonnát, nyomban vesz egy rakattal, és őrült zsírsütésbe kezd. Mondta is valamikor tavasszal, ha zsír kell, nehogy vegyek, majd ő ad. Nemsoká éppen kellett egy kis zsír, de nem idegeskedtem, majd Kistesó ad. Nem adott, mert akkorra elfogyott. Az egyetlen, még nyitva tartó boltban csak az a bizonyos hófehér szutyok volt, kénytelen-kelletlen megvettem, mert muszáj volt.
Mostanra már csak egy kevéske maradt, kevesebb, mint kellett volna, elzarándokoltam hát pénteken a piacra, és vetem egy kiló príma, sült sertészsírt. Délután, a kertből hazafelé felugrottam Kistesóhoz a maradék paradicsommal.
- Ha zsír kell ne vegyél - közölte -, sütöttem megint.
- Fasza - mondtam.
Szóval megvolt minden, alapanyag, alkalom. Belevágtam.
