Nem burgundi marha, bœuf bourguignon meg pláne nem. Egyrészt, mert rögvest megjelenik valami avatott szakértő, és leszedi rólam a keresztvizet, másrészt, mert tényleg nem az. Imitt-amott tán hajaz rá, bevallom, az is ihlette, de nem ez volt a fő mozgatórugó, hanem a köret.
Valami főzős műsorban láttam az ételt, ami azért már közel járt a tradicionálishoz, marhafarokból főtt, öntöttvas edényben, jóféle burgundival, konyakkal, gyöngyhagymával, ahogy illik. Köretként egy püré készült mellé krumpliból, paszternákból, zellergumóból és kerekrépából. Ez volt az, ami megragadta a fantáziámat. Kerekrépa ugyan nem volt itthon így tavasszal, de a többit még meg tudtam oldani.
A húst úgy terveztem készíteni, ahogy a gulyást készíthették hajdan a fogásról elnevezett marhapásztorok. Itt most gyorsan elébe megyek a kérdéseknek: nem a derék bécsi vendéglősök által kitalált gulyáslevesre gondolok. A gulyás az én értelmezésem szerint a télen-nyáron pusztában élő emberek étke volt. Nemigen értek rá bajlódni a konyhai fogásokkal, belehánytak minden hozzávalót a bográcsba, tüzet raktak alá ganénbúl, aztán megfőtt egyszer csak. Ez az egyik amiben különbözik a pörkölttől. És a hús, ha került is bele, nem a megélhetést jelentő (és többnyire nem is az ő tulajdonukat képező) marhából származott, hanem abból, ami éppen akadt. Tudom, ez a nézetem komoly vitákat fog generálni, de biztosan jót tesz a blog látogatottságának. Azért kérem, ha valaki arrafelé járt 150 éve, és van autentikus leírása az eredeti gulyásról, okvetlen ossza meg velem és a nagyközönséggel. Azt természetesen egy szóval sem állítom, hogy ez egy gulyás, csak a módszer próbál valamelyest hasonlítani annak elkészítéséhez.
Annyi engedményt azért tettem, hogy a húst lepirítottam, mert az valahogy szükségesnek tűnt, de onnantól már az időre és a tűzhelyre bíztam a dolgot.
