Blogkocsma

Olvasom a lyányom listáját, mit kell még főzni neki, amit hiányol hazulról. Találtam 3 bejegyzést is, amit egy füst alatt el tudok készíteni: káposztás cvekkedli, káposztás pogácsa és káposztás hasé. Ezen finomságoknak közös eleme a cukron lepirított és párolt káposzta. Iszonyúan erős a szaga, csak akkor fogok bele, ha garantáltan folyamatos szellőztetést tudok biztosítani. Utolsó előtti nap a gyerekeknél, ők munkában, feleségem a boltokat járja a maradék ajándékok beszerzésére - ki tudom nyitni az összes ablakot!!!

Süllőcske írása

Bizony, sömmi szögedi harcsácska, pontyocska nem készül ebben a posztban. Csak a földi almáról lesz szó, erről a csodagumóról. És nem is gondoljuk újra ezt a két népies étket, csak úgy esszük, ahogy eleink, mert így kapunk őszinte, igazi éhségételt, amely annál nem is akar több, vagy más lenni.

Ilyenkor, tavasztájon az öreg pityóka szezonja van és vannak ételek, amelyek ebből az igaziak. Olvastam, hogy a britek földjén dolgozó litvánoknak micsoda nehézség nemzeti étkükhöz, a zeppelinhez beszerezni a fekete, aszott vén krumplit.

Itt viszont, amit az erre szerintem alkalmas fajtából, a Balatoni Rózsából készítünk, az a:

Hajaskrumpli

Igazi klasszikus. Lehet vacsora, reggeli, ebéd, főve, vagy sülve, tábortűz hamujában, kályhaszemben, lerben, motorházban, vízpart, vagy sivatag forró homokjában, konfitálva, szuvidálva, de csakis hajában.

Ezt én tepsibe terített són sütöttem.

Másodikban fél évig voltunk gyakorlaton, én Teknőssel Dinnyésre kerültem. Érdekes mentalitású népek voltak arrafelé, de pár hónapot azért ki lehetett bírni.

A munkaidőben például kötelezően be volt építve a reggeliidő. Kezdéskor elvégeztük az apróbb, de szükséges dolgokat – ilyen volt a lékvágás, a hólapátolás, vagy beetetés a gyérítő halászathoz –, aztán a közös nagy ebédlőben összeültünk reggelizni. Az ebédlőhöz tartozott egy apró konyha is, konyhaszekrény, mosogató és gáztűzhely volt benne. A tűzhelyen volt egy amolyan „mindenki serpenyője”, amiben ki ki megsüthette a reggelijét. Hárman használták leginkább, Pisti, Sanyi bácsi és Komám. Vesszek meg, ha emlékszem, hogy hívták, de ő mindenkit komámnak hívott, mi is úgy hívtuk őt. Sanyi bácsi minden reggel megsütötte a szelet sonkáját, a deszkájára tette, és körbesétálta vele a magtárat, hogy hűljön a hús. Sanyi bácsi amúgy egy tálentum volt, helyből fel tudott hugyozni az ereszcsatornába, erre roppant büszke volt, és gyakran illusztrálta is. A serpenyőben tehát gyűlt a mindenféle zamat, Gyuszi, - aki ott lakott a telepen, és így naponta használta a konyhát - egyszer úgy döntött, hogy alaposan kitakarítja. A masszív lerakódás nem adta egykönnyen magát, ezért feltöltötte a serpenyőt TIP 67-tel, hogy oldja egy kicsit a kokszot.

Sajnos rossz időpontot választott erre, tekintve, hogy alaposan el volt ázva, mikor megtörtént a dolog, így pár perc alatt meg is feledkezett róla. Reggel némiképp megkésve kapcsolódott be az aznapi munkába, ugyanis eléggé elnyomta a maligán. Ott nem volt szokás szólni a másiknak, hogy elaludtál haver, kelj már fel, csak néztek randán az emberre, mikor előkeveredett (én is ekkor vettem az első vekkerem).

Szóval, mire Gyuszi felvette a munka fonalát, Sanyi bácsi, már javában aszalta a sonkát a mosogatószerben. Hogy hogy nem tűnt fel neki a szag, máig nem értem. Kiszedte a deszkára, és elindult a magtár felé, Gyuszi pedig kurva gyorsan keresett valami elfoglaltságot a nyolcas tónál, ami a legtávolabbi hely volt a telepen. A többség hamar rájött, hogy mi történt, de nem szóltak, lapítottak ezerrel, és várták a földindulást. Az öreg kikészítette a két karéj kenyeret, a házi ecetes hagymát, aztán vágott egy falatot, és bekapta. Esküszöm, még az előző esti három üveg Balatoni világos is kijött belőle. Mikor valamennyire csillapodott a cikákolás, a főnök hazavitte a kocsiján lábadozni. Gyuszi két hétig szendvicset reggelizett az asztalosműhely mögött, mert az ebédlőbe nem mert bejönni.

Három évvel később Teknős megfogta a magtárban a három macskát, és a búcsúbulin megetette velük nyúlpaprikás gyanánt. Aztán, mikor már jó messze volt, megírta nekik.

Immár lassan húsz éve, hogy az egyik barátom elhívott szüretelni hozzájuk. Nem volt egyszerű eset, mivel vasárnapra esett, mi pedig szombaton este még elmentünk kicsit az éjszakába. Az utolsó stáció valami hihetetlen lebuj volt, ahol – mint később megállapítottuk – mi voltunk az összes fehér ember. Ettől függetlenül remekül éreztük magunkat, erősen tettem a szépet az alig 16 éves gyönyörű, barna bőrű felszolgáló kislánynak. Miután megteltünk, még bevittünk egy kidöntött „Behajtani tilos!” táblát a buszpályaudvarra a jegypénztár elé, aztán hazamentünk aludni legalább egy kicsit.

Hajnalban indultunk, még összetalálkoztunk a csapat másik felével, akik éppen akkor tartottak hazafelé. Nem voltak szomjasak.

Kép: Wikipédia

Az első fordával reggel végzett. Leadta a mozdonyt a fűtőházban, letusolt, aztán hazaindult. Fáradt volt, de nagyon boldog. Végre ő is mozdonyvezetőnek számított. Vidáman bandukolt fel a hegyre. Ragyogó napsütés volt, a kertekből már száll fel az égő avar füstje, abban az évben korán tavaszodott. Úgy tervezte, délig tesz-vesz a ház körül a kertben, aztán Sanyival elmennek egy babgulyásra meg egy korsó sörre a turistaházba. A kapuban Morzsa szűkölve fogadta, a ház ajtaján alig maradt festék, a kutya körmével lekaparta, valamiért nagyon be akart jutni. Józsi csodálkozott, hogy Sanyi miért nem szólt rá. Benyitott, az ajtó azonban csak pár centit engedett. Ledobta a táskáját, nekifeszült, és nagy nehezen átpréselte magát a szűk nyíláson. Testvére tágra nyílt szemekkel feküdt az ajtó előtt a földön. Józsi hiába szólongatta, nem adott életjelt. Lélekszakadva szaladt le a völgybe a másfél kilométerre lévő telefonfülkéhez. A kiérkező mentők csak a halál beálltát tudták megállapítani.

Józsiban ekkor megpattant valami, és esztelen őrjöngésbe kezdett. A mentősök csak a sziréna hangjára összegyűlt szomszédok segítségével tudták legyűrni a cséphadaró módjára verekedő bokszolót, és az ádázul harapó ebet.

Életében másodszor került intézetbe. Attól kezdve, hogy a mentőorvos belenyomta az injekciót, Józsi három hónapig meg sem szólalt. Hétszámra feküdt az ágyon a fal felé fordulva, enni is csak akkor volt hajlandó, ha rászóltak. Itt ismerte meg az első feleségét, egy kalauznőt, aki súlyos idegösszeroppanás miatt került be. Nyár végén Józsit gyógyultnak nyilvánították. Szerény esküvőt tartottak, aztán lekérte magát Z-be, összeköltöztek az asszony kis kertes házában, és az ottani fűtőháznál kezdett el újra dolgozni.

A viharos házasság három évig tartott, egy fiúk született, testvére után a Sándor nevet kapta. Az asszony rövid idő leforgása alatt elviselhetetlen hárpiává változott. Két kézzel szórta a pénzt, Józsit meg hajszolta, hogy vállaljon több munkát. Minden percet számon kért rajta, ha csak egy kicsit is késett, rikácsolva vonta felelősségre. Józsi egy inkább meg volt győződve arról, hogy nem szimpla idegösszeomlás miatt került kórházba.

Egy téli reggelen a hófúvás miatt az állomás nem tudott vonatot indítani. Délig benntartották Józsit, hátha mégis lesz valami, aztán hazaküldték. A gyerek éhesen bömbölt a kiságyban, az asszony meg a volt élettársával hentergett a szomszéd szobában. Józsi megfogta a férfi grabancát, és azon pucéran kivágta a hófúvásba. Szótlanul összepakolta kevés kis holmiját és várta a rendőröket. Azok hamar meg is érkeztek, Józsit azonban nem vitték el, visszaadták a szerető ruháit, és felvették az esetről a jegyzőkönyvet.

A válást – a rendőrségi jegyzőkönyvnek hála – az asszony hibájából mondták ki, és bár gyerektartást nem ítéltek meg, Józsi azért támogatta a gyereket.

Józsi beköltözött a vasutas szállóra, és a munkába temetkezett. Akkoriban kezdett el a szabadnapjain koncertekre meg meccsekre járni, afféle biztonsági embernek. Szerették a megbízói, mert bivalyerős, ugyanakkor nagyon nyugodt is volt, nem verekedett feleslegesen.

A második párját is itt ismerte meg, a lány a Kultúrház gondnoka volt. Józsi tanult az előző esetből, és nem vette feleségül. Egy ideig a lány szüleinél éltek, aztán Józsi eladta a Hegyen lévő nyaralót – igen jó pénzért, hiszen addigra felkapott környék lett -, és vett egy öreg parasztházat, amit aztán kemény munkával felújított. Sokat dolgozott a vasútnál - főleg éjszaka, mert azért többet fizettek -, reggel pedig egyenesen a munkából ment építkezni. Néha olyan fáradt volt, hogy állva vezette a mozdonyt, mert ülve elaludt volna. Időközben megszületett a lánya, aztán elkészült a ház, beköltöztek, és boldogan éltek, amíg…

Szörnyet teremtettem, és majdnem elemésztett. Annyira persze nem volt súlyos a helyzet, de nem volt egyszerű megbirkózni vele. Aztán persze lassan elfogyott, és akkor éreztük csak igazán a hiányát.

Nemzeti Könyvtár néven kulturális programot indított a kormányzat Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott vezetésével.

Valamelyik reggel kitámolyogtam a konyhába, körülnéztem a hűtőben valami ehető után. Találtam némi maradék felvágottat meg tojást, a spájzban volt egy darab, szebb napokat is látott kenyér. A felvágott a „legfeljebb estig még ehető” kategória volt, a kenyér is kezdett erősen radírgumira hajazni. Ekkor készítettem el először a „sonkás”-bundás kenyeret.

Kedvenc barátainkhoz mentünk látogatóba, kiket már a Margarita révén ismerhettek. Ezek a látogatások általában szombatra estek, amikor is a ház urával a margarita iszogatása közben komoly gasztronómiai csodákat varázsoltunk a szuper grillen. A menüt általában előre megbeszéltük, de most a feleségemmel volt nehezítve a dolog, aki nem halas, vadas, gombás és mi jó falatos. Pedig a ház ura köszvényes, így egy szép red snapper de jó lett volna. Ha már így esett, hát rájuk hagytam a menü kialakítását. Mi be is futottunk délfelé egy rekesznyi tequilával meg egy gömbölyű üveggel a ház asszonyának.

Curry volt már sok, de mindegyik más. Tegnap elmentünk egy ázsiai boltba. Mit boltba, áruházba, vagy éppen csarnokba! A bolt nagyobb volt mint a nagycsarnok mindenestül. A vevőközönség főleg ázsiai - csupán néhány fehér ember kóválygott a kibogozhatatlan árcédulákat silabizálva (nagyon apró betűvel volt valami angol felirat is). Fantasztikus választék, szín- és illatorgia. A gyümölcsök tizedét se ismertük, de gyorsan vettünk cukorborsót meg héjborsót (snow pea és sugar snap pea), valamint zöld csili paprikát, meg kimcsit. Ez utóbbi csalódás volt, mert savanyú ízre számítottunk, ehelyett erősen csípős, osztrigaszósszal fűszerezett valamit vettünk egy koreai vevő tanácsára, hogy az a legfinomabb. Ez amúgy általában is jellemző volt a vevőkre - nagy lelkesedéssel mutogatták milyen szép valami, vagy hogy miért épp azt vegyük meg. Csak kimcsiből volt két Auchanfolyosó méretű polc! Találtam persze miszo pasztát, fehéret és dashit is (japán instant hallevespor). Az árak nagyjából megfelelnek az otthoni ázsia boltok árainak, így nem kellett túl sok csomagot bepakolnom. A hús pulton volt olyan Kobe marhaszelet hogy az leírhatatlan. Az ára is. A pho leveshez például papír vékonyra szeletelt marha is volt. A halaspult leírhatatlan. Ez sajnos nálunk nincs, viszont érdekes, hogy a pontyból teljesen kifogytak (itt az állam fizet, ha kifogod a pontyot, mert szeméthalnak tekintik, mivel nem őshonos. Olcsó is, $4 egy kiló belőle. Volt helyette viszont Barramundi - amit már otthon is tenyésztenek - ugyanúgy akváriumban, mint nálunk a ponty. A rengeteg hal közül a "nadrágszíjhal" tetszett a legjobban. kb egy méter hosszú, de csak 8-10 cm széles. Tényleg egy övhöz hasonlít.

Szóval alaposan bevásároltunk a gyerekeknek.

Egy éves a Blogocsma. Sok minden történt ebben az egy évben.

Kép: Wikipédia

Sokszor hivatkoztam már a királyrákra, mert errefelé az nem ugyanaz, mint amit otthon lehet kapni. Az otthoni, az egy garnélafajta vagy éppen egy langusztát/homárt neveznek annak, pedig a méretek közt óriási a különbség. Az alaszkai királyrákot a Csendes Oceánban halásszák igen veszélyes körülmények között, így az ára is elég tisztességes. Homárban pedig a maine-i lobster a leghíresebb a világon (ha jól tudom).

Elérkezék hát Húsvét hétfő, a hímnemű egyedek pediglen felkerekedének, hogy elejét vegyék a nőivarúak elszáradásának.

A csumiban gyakran sütnek ilyet, de én magam még soha nem próbáltam. Gondoltam egyet, Húsvétra ezt készítettem ünnepi menü gyanánt.

Van errefelé egy akkora csirke, ami pont elegendő egy személynek. Sokat ettünk régen, most a gyerekeink eszik, ha csirkét kívánnak. Két csirke kényelmesen befér egy házi grillezőbe, és pont elég is kettejüknek (meg a kutyának)

PO barátom remek blogot posztolt a minap a nyirfavízről. Gondoltam, hogy megosztom az olvasókkal, hogy készül a juhar szirup, ami nélkül nincs bundáskenyér vagy amerikai palacsinta ezen a földrészen.

Most van a juharszirup főzés fő szezonja NH és VT államokban, valamint Kanadában, amikor majd minden  termelő megnyitja a cukorfőző házacskáját a nagyérdemű előtt, kik ámulva bámulva hallgatják a készítést, majd jónéhány zöldhasút hagynak a csatolt boltokban. Mi sem láttuk még az említett előadást, elvitt hát minket a nagylányunk néhány szirupkészítő helyre.

Bármerre járok a környéken, mindenütt vödrök lógnak a fákon. Általában kettő egy-egy vastagabb törzsön.

Egyesek szerint a macaroont Velencében készítették először a Reneszánsz korban. Mások szerint az eredeti recept egy apátságból származik valahonnan Franciaországból. Bármi legyen is az eredete, az összetevők a macaroonban egy ropogós külsejű és rágós belsejű habcsók szerűséget alkotnak.

Nem szívesen használok angol kifejezéseket, de erre nincs magyar megfelelőm - talán hátrányos helyzetűnek lehetne legjobban lefordítani. Egy csülkös bableves csak hátránnyal indulhat errefelé! Se nincs jó csülök, sem nem találsz jó füstölőt. A megfelelő pácolásról már nem is beszélek. Nagyobb bonyodalmak árán persze lehet rendelni magyar hentesektől, de azokkal kétszer próbálkoztam életemben: először és utoljára. Biztos igazságtalan vagyok, de oly messze volt az otthoni ízektől, mint Makó Jeruzsálemtől (hát még innen!)

Józsikám elhatározta, hogy végre főz egy takaros adag paprikás krumplit, igencsak unta már a hideg kaját. Az intézetben annak idején nagyon finomat főztek, alig győzte kivárni a csütörtök estét, amikor ez volt a szokásos menü.

Az (akkor még úgy képzeltük) utolsó tavaszi havazás idején történt, de ez a történet szempontjából nem bír jelentőséggel.

Enerváltan baktattam a buszmegállótól a melóhely felé, fejemben álmos gondolatok, tagjaimban ólmos merevség, (sajnos nem ott, ahol kéne), táskámban ebédem (egy jókora mustáros- uborkás-tarjás szendvics).

Körülbelül nulla fok volt, a szemerkélő hó lassan meggyűlt a sarkokban, a máskor oly vidám mátyásföldi utcácska nagyjából olyan volt, mint egy kredencen felejtett kávé.

Az utolsó keresztutca előtt tompa, de férfias reccsenés riasztott fel éber szendergésemből.

A kereszteződés közepén két VW Polo állt egymásba fúródva.

A Bordópóló (ö jött jobbról) elhajigálta díszeit, úgymint lökhárító, lámpák, és rögtön maga alá hugyozott egy meglehetős hűtővízfoltot ijedtében. A Fehérpóló (ő jött balról) idegzsábásan félrehúzott pofával konstatálta, hogy őt bizony oldalba durrantották.  Úgy álltak ott a hóesésben, mint egy perverz márkatalálkozó túl korán (és pont egyszerre) érkező két résztvevője.

Megálltam csendesen a sarkon, mert sejtettem, hogy itt hamarost egy spontán performance veszi kezdetét.

És lőn.

Vejem megigérte, hogy főz nekem valami bárányt, csak hozzak hozzá húst. Azt persze nem mondta, hogy milyen részét hozzam el a barikának és az egészet meg nem ennénk meg ketten. Végül vettem báránykarajt a borda nélküli tájékról.

Nemrégiben láttam egy filmet, nem azt mondom, hogy egy mozitörténeti mérföldkő, de könnyed szórakozásnak elment. A címe: Tucker and Dale vs Evil, a magyar forgalmazó Trancsírák címmel vetítette. Műfaját tekintve horror-vígjáték. A történet dióhéjban: egy csapat sznob, horrorfilmeken szocializálódott egyetemista bulizni megy valami kies erdős vidékre. Az útszéli vegyeskereskedésben belefutnak a két főhősbe, akik végtelenül jóindulatú, ugyanakkor egyszerű vidéki srácok, csak sajnos a városi szem számára úgy néznek ki, mint akik a Texasi láncfűrészes mészárlásból léptek ki. Innentől a film egy vérfürdős, ugyanakkor igen mulatságos tévedések vígjátékává alakul, sajnos (szerintem) nyálas befejezéssel.

Nagy divat idekinn a vasárnapi reggelizés étteremben. Van egy kedvenc helyünk azóta, hogy a gyerekeinket táborba vittük nyaranta. Ezt a reggelizőt 1928-ban alapították, ami figyelemreméltó kor Amerikában bármely létesítménynek.

Sajtos rudat kellett sütni, legyen valami rágcsálnivaló hétvégére. A kisördög csak nem hagyott nyugodni, nehogy már ilyen könnyen megússzam.