Az (akkor még úgy képzeltük) utolsó tavaszi havazás idején történt, de ez a történet szempontjából nem bír jelentőséggel.
Enerváltan baktattam a buszmegállótól a melóhely felé, fejemben álmos gondolatok, tagjaimban ólmos merevség, (sajnos nem ott, ahol kéne), táskámban ebédem (egy jókora mustáros- uborkás-tarjás szendvics).
Körülbelül nulla fok volt, a szemerkélő hó lassan meggyűlt a sarkokban, a máskor oly vidám mátyásföldi utcácska nagyjából olyan volt, mint egy kredencen felejtett kávé.
Az utolsó keresztutca előtt tompa, de férfias reccsenés riasztott fel éber szendergésemből.
A kereszteződés közepén két VW Polo állt egymásba fúródva.
A Bordópóló (ö jött jobbról) elhajigálta díszeit, úgymint lökhárító, lámpák, és rögtön maga alá hugyozott egy meglehetős hűtővízfoltot ijedtében. A Fehérpóló (ő jött balról) idegzsábásan félrehúzott pofával konstatálta, hogy őt bizony oldalba durrantották. Úgy álltak ott a hóesésben, mint egy perverz márkatalálkozó túl korán (és pont egyszerre) érkező két résztvevője.
Megálltam csendesen a sarkon, mert sejtettem, hogy itt hamarost egy spontán performance veszi kezdetét.
És lőn.
A két Pólóból két – már így korán reggel is- meglehetősen elrongyolt idegrendszerű fiatal anyuka szállt ki, - az egyik kipattant, a másik, - a nehezen nyíló ajtaja miatt - inkább csak kászálódott. Mindketten végigmérték egymást, majd – újkori párbajhősök gyanánt – mindketten csípőjükhöz kaptak és egyszerre rántották elő telefonjaikat. Bordópóló Anyuka (korai harmincas, jókiállású festett vörös, csizmában-farmerban bőrjakóban) izgatottan gesztikulálva járkálta körbe-körbe a roncshalmazt,- valami Tibinek magyarázott fennen, míg ellenfele Fehérpóló Anyuka (még innen a harmincon, szőkésbarna, őzike tekintet, a némi súlyfelesleget elrejteni hivatott bő ruházat) a kocsija küszöbén védekezően összekuporodva sutyorgott a mobiljába.
Éreztem, ha itt nem jön valami konfliktushelyzet, ezek eltelefonálgatnak délig, én meg elkések a melóból, ha ki akarom várni a végkifejletet (márpedig a végkifejletet ki kell várni, különben megöl a kíváncsiság).
De akkor már meg is érkezett a konfliktushelyzet maga, egy ütött-kopott zöld Mitsubishi pickup képében. Mivel nem fért el a kereszteződésben, meg kellett állnia, és ha már megállt, ki is szállt, hogy megnézze mi pálya. Kiszállt bizony, egy potrohos ötvenes, sárga (!) cowboycsizmában, farmerben, sárga (!!!) bőrdzsekiben a fején (na milyen színű?) cowboykalappal.
Mint Mickey Rooney egy hetvenes évek-beli western paródiában. Roger W. McKankalin a Város Védelmezője. A szemerkélő hóesésben előrekacsázott a tetthelyig és feltette az obligát kérdést:
- Jó reggelt hölgyeim, segíthetek valamiben? Semmi pánik, húsz éve a biztosítási szakmában tevékenykedem. Mi a tényállás?
Én nem láttam, hogy valaki is pánikba esett volna.
A két nő ránézett, majd, mint ha mi sem történt volna folytatták a telefonálást. Ekkor bődült fel valami a Bordópóló hátuljában, mint egy sziréna:
- Anyuuuu! Mikor megyünk már a boltbaa?
Bordópólós Démon megtorpant körözése közben és bevakkantott a kocsiba:
- Csend legyen, anyu nem ér rá.
- De azt ígérted megyünk a boltba és veszünk Nutellát! És sütsz palacsintát és megkenjük Nutellával.
- MUTELLA!- hallatszott most a másik kocsi hátsó üléséről is egy, ha lehet még elementárisabb üvöltés. Mutellát akajok!
Közben éles elmémmel rájöttem, hogy a két autóban a hátsó ülésen két gyerekülésbe beszíjazott, magára hagyott unatkozó kiskölök tartózkodik.
- Várj egy percet kicsi szívem, anyu mindjárt jön, csak előbb megtépi ezt a kurvát aki nekünk jött.
- Már megbocsásson asszonyom, de éppen ön ment neki a másik hölgy kocsijának… -szólt közbe nem éppen tökéletes ütemérzékkel Biztosítós McKankalin.
- Magát meg ki kérdezte? Mit szól bele? Különben is, én jöttem jobbról.
- Ez így igaz, csak tetszik látni ott az utca sarkán azt a kis háromszögletű táblát (köznyelven mackósajt), ami azt jelenti, „Elsőbbségadás kötelező”, miszerint Önnek elsőbbséget kellett volna adni a fehér autós hölgynek…
- Az nem úgy van. Én jöttem jobbról, és kész. Ő a hunyó.
- Nem hiszem, hogy…
- Kuss!
- Nutellát kéééérek anya!
- Mutellát kéjek én is Mutellát!
- Mindenkinek kuss!
Ezt a Biztosítós McKankalin süvöltötte a hószagú levegőbe, ez már neki is sok volt. És tényleg, mindenki úgy meglepődött, hogy mind elhallgattak. Körülnézett, kihúzta magát – most olyan volt, mint egy pocakos kis sárga felkiáltójel – és azt mondta:
- Asszonyom elnézést, én nagyjából leszarom, hogy Ön mit gondol, a másik hölgy jött a védett útvonalon, ezért Ön a hibás. Ez ténykérdés. Ha nekem nem hisz, hívjanak rendőrt, amit egyébként melegen ajánlok. Ja, és még valami: Hallgassanak a gyerekeikre és vegyenek Nutellát. Sok benne a boldogsághormon, úgy hallottam. Akkor talán nem lennének ilyen idegbajosak korán reggel. A viszontlátásra!
Szuszogva visszamászott a pickupjába, egy elegáns ipszilonnal megfordult és elpöfögött.
A két tyúk csak állt a hóesésben, még a telefonálást is abbahagyták.
Én is az órámra néztem és elindultam, mert várt a meló, de elhatároztam, hazafelé beugrok a sarki kisboltba és veszek egy csupor Nutellát, kerül, amibe kerül. Elvégre az embernek a boldogságnál nincsen fontosabb.