Blogkocsma

PO barátom remek blogot posztolt a minap a nyirfavízről. Gondoltam, hogy megosztom az olvasókkal, hogy készül a juhar szirup, ami nélkül nincs bundáskenyér vagy amerikai palacsinta ezen a földrészen.

Most van a juharszirup főzés fő szezonja NH és VT államokban, valamint Kanadában, amikor majd minden  termelő megnyitja a cukorfőző házacskáját a nagyérdemű előtt, kik ámulva bámulva hallgatják a készítést, majd jónéhány zöldhasút hagynak a csatolt boltokban. Mi sem láttuk még az említett előadást, elvitt hát minket a nagylányunk néhány szirupkészítő helyre.

Bármerre járok a környéken, mindenütt vödrök lógnak a fákon. Általában kettő egy-egy vastagabb törzsön.

Egyesek szerint a macaroont Velencében készítették először a Reneszánsz korban. Mások szerint az eredeti recept egy apátságból származik valahonnan Franciaországból. Bármi legyen is az eredete, az összetevők a macaroonban egy ropogós külsejű és rágós belsejű habcsók szerűséget alkotnak.

Nem szívesen használok angol kifejezéseket, de erre nincs magyar megfelelőm - talán hátrányos helyzetűnek lehetne legjobban lefordítani. Egy csülkös bableves csak hátránnyal indulhat errefelé! Se nincs jó csülök, sem nem találsz jó füstölőt. A megfelelő pácolásról már nem is beszélek. Nagyobb bonyodalmak árán persze lehet rendelni magyar hentesektől, de azokkal kétszer próbálkoztam életemben: először és utoljára. Biztos igazságtalan vagyok, de oly messze volt az otthoni ízektől, mint Makó Jeruzsálemtől (hát még innen!)

Józsikám elhatározta, hogy végre főz egy takaros adag paprikás krumplit, igencsak unta már a hideg kaját. Az intézetben annak idején nagyon finomat főztek, alig győzte kivárni a csütörtök estét, amikor ez volt a szokásos menü.

Az (akkor még úgy képzeltük) utolsó tavaszi havazás idején történt, de ez a történet szempontjából nem bír jelentőséggel.

Enerváltan baktattam a buszmegállótól a melóhely felé, fejemben álmos gondolatok, tagjaimban ólmos merevség, (sajnos nem ott, ahol kéne), táskámban ebédem (egy jókora mustáros- uborkás-tarjás szendvics).

Körülbelül nulla fok volt, a szemerkélő hó lassan meggyűlt a sarkokban, a máskor oly vidám mátyásföldi utcácska nagyjából olyan volt, mint egy kredencen felejtett kávé.

Az utolsó keresztutca előtt tompa, de férfias reccsenés riasztott fel éber szendergésemből.

A kereszteződés közepén két VW Polo állt egymásba fúródva.

A Bordópóló (ö jött jobbról) elhajigálta díszeit, úgymint lökhárító, lámpák, és rögtön maga alá hugyozott egy meglehetős hűtővízfoltot ijedtében. A Fehérpóló (ő jött balról) idegzsábásan félrehúzott pofával konstatálta, hogy őt bizony oldalba durrantották.  Úgy álltak ott a hóesésben, mint egy perverz márkatalálkozó túl korán (és pont egyszerre) érkező két résztvevője.

Megálltam csendesen a sarkon, mert sejtettem, hogy itt hamarost egy spontán performance veszi kezdetét.

És lőn.

Vejem megigérte, hogy főz nekem valami bárányt, csak hozzak hozzá húst. Azt persze nem mondta, hogy milyen részét hozzam el a barikának és az egészet meg nem ennénk meg ketten. Végül vettem báránykarajt a borda nélküli tájékról.

Nemrégiben láttam egy filmet, nem azt mondom, hogy egy mozitörténeti mérföldkő, de könnyed szórakozásnak elment. A címe: Tucker and Dale vs Evil, a magyar forgalmazó Trancsírák címmel vetítette. Műfaját tekintve horror-vígjáték. A történet dióhéjban: egy csapat sznob, horrorfilmeken szocializálódott egyetemista bulizni megy valami kies erdős vidékre. Az útszéli vegyeskereskedésben belefutnak a két főhősbe, akik végtelenül jóindulatú, ugyanakkor egyszerű vidéki srácok, csak sajnos a városi szem számára úgy néznek ki, mint akik a Texasi láncfűrészes mészárlásból léptek ki. Innentől a film egy vérfürdős, ugyanakkor igen mulatságos tévedések vígjátékává alakul, sajnos (szerintem) nyálas befejezéssel.

Nagy divat idekinn a vasárnapi reggelizés étteremben. Van egy kedvenc helyünk azóta, hogy a gyerekeinket táborba vittük nyaranta. Ezt a reggelizőt 1928-ban alapították, ami figyelemreméltó kor Amerikában bármely létesítménynek.

Sajtos rudat kellett sütni, legyen valami rágcsálnivaló hétvégére. A kisördög csak nem hagyott nyugodni, nehogy már ilyen könnyen megússzam.

Csillagomat kirúgták a kollégiumból. Járhatott volna rosszabbul is, de aztán megkegyelmeztek neki. Voltaképpen az én hibám volt az egész. A következő évben aztán újra kollégista lehetett, én már nem jelentettem veszélyt rá.

Nagylányom előszeretettel főz thai ételt, mondván, az hamar elkészül - meg szeretik is. Az ő hűtője korántsem versenyezhet a csodahüttőmmel, de azért van benne sokféle alapanyag.

Kép: Wikipédia

Sok tengeri herkentyűvel vagyok jó barátságban, de ez az étel mindent felülír! Sokszor tűnődtem, érdemes lenne csirkével vagy egy keményebb húsú hallal kipróbálni, de mindig maradt a garnélarák. A scampi szó eredetileg egy norvég pici homárt jelent, de mostanára az alábbi elkészítési módra használják leginkább.

Moziban voltunk az asszonnyal a minap. Nem gyakori esemény, de most létrejött. Igazából családi mozit terveztünk utána valami fakultatív vacsorával, de a két gyerek (gyerek? 16 és 19) idő előtt lepattant, ki nem mondván, de gondolván, hogy nekik egy szombat estéjük van egy héten, nehogy már a szüleikre pazarolják.

Kellett valami tartalmas, egyszerűen elkészíthető étel, amiből egyszerre sokat lehet főzni, hogy egy-két napig ne kelljen ilyesmivel bajlódni.

Az úgy kezdődött, hogy itt álltam főtt étel nélkül. Már az útra pakolunk, nem főztem semmit. De azért ez nem megy így, muszáj valamit enni!

A pincében a sóletkonzerv, kukorica konzerv és a csilis bab konzerv mellett megpillantottam ezt a Jambalaya Rizs dobozt, amit kintről hoztunk - és sokat. Ami a fantasztikus benne, hogy mindenki imádja a családban, és még nem sikerült az összetevőit meghatároznom. Így azután a fiam lekesen kiszitálta belőle a rizst (az van itthon is), és csak a fűszer részét hoztuk haza a súly korlátozásra való tekintettel. Ez a doboz viszont érintetlen volt!

A hetvenes években – mint gyaníthatóan az ország össze ilyen intézményében – nálunk is volt egy „iskola réme”. Kisiskolás voltam akkoriban. Ő nálam 3-4 évvel idősebb, „nagy emberek” egy szem gyermeke. Igazi kis rohadék volt. Trapéz szárú Levi's farmert hordott, meg divatos pulóvereket, Adidas cipőt. Szánalmasan néztünk ki mellette mi proligyerekek a jersey nadrágban, meg a 13 stoplis cipőben. Hatalmas napszemüvegét a pulóver nyakába akasztva hordta, még az iskolatáskája is csicsás Csehszlovák darab volt. Hosszú göndör haja volt, miközben mi folyton csutkára voltunk nyírva.

Kedvenc időtöltése a kisebbek kínzása volt, konkrétan a fülhúzogatás. No nem olyan „Isten éltessen sokáig!” módon, hanem kegyetlenül, olykor a körmét is használva. Egyszer rám is sor került. Éppen a folyosón ácsorogtunk, mikor mellettem elhaladva megtekerte a fülem. Akkorát reccsent, azt hittem menten leszakad. Felnéztem rá, de rám sem hederített, andalgott tovább, mint mikor az ember mentében leszakít egy levelet a fáról. Percekig sírtam a fájdalomtól és a megaláztatástól.

Pár napra rá a menzán ebédeltem sokad magammal. Bejött Ő is, hetykén a pulthoz vonult, letépte az aznapit az összetűzött jegyekből, majd a tálcájára tette a csirizes zöldborsófőzeléket rántott párizsival. Mikor a pult végére ért, elejtette a jegyeket. Lehajolt, hogy felvegye, de hajolás közben valahogy lerántotta a tálcát. A főzelék pont a fejére borult. Úgy egyenesedett fel, mint valami lassított felvétel. A gödör fürtök között borsószemek bujkáltak, arcán a a rántott párizsi csúszott lefelé szépen a rántásos kulimász hátán. A tányérok csörömpölésére mindenki odafordult. A pillanatnyi dermedt csendet legalább százhúsz gyerek harsogó kacaja követte. Nyakig főzelékesen eltorzult arccal, a dühtől minden ízében remegve vicsorított ránk. Aztán bepisilt. Sírva fakadt, majd artikulálatlanul üvöltve kirohant a menzáról. A Csehszlovák táska ott maradt az előtérben.

Soha többet nem láttam.

Ti is jártatok menzára az iskolában?

Ezt az elkészítési módot még az USA-ban tanultam, azóta gyakorlom állandó sikerrel. Csak akkor érdemes belefogni, ha hozzájutsz egy legalább másfél-két kilós szép darab marhához.

Megirigyeltem Wakától a kakaós csigát. Legalább száz éve nem sütöttem már darázsfészket és elkapott a sütésszenvedély

Gyakran készítem, nálunk nagyon bejön, de én többnyire az egyszerű megoldást preferálom.

A vendégvárást sok hezitálás előzte meg. Moldáviaiak és macedónok jöttek ketten-ketten. Fogalmam sincs, mit szeretnek, bőjt is van. Gondoltam csirkepaprikás elég magyar és csirkét sokan esznek, a böjtölők meg kaphatnak tojásos nokedlit fejessalátával. Gondúkodtam még egy könnyű halászlén is, de végül alapanyag hiányában ez a projekt törlésre került. Csak nem főzök hallevet a madarasból vett pontyból?

A legédesebb állat. Szeretem. Legutóbb másodiknak sütöttem egy gazdagabb leveshez.

Kölcsön kaptam egy kedves blogtárstól Czifray István: Magyar Nemzeti Szakácskönyvét, amit esténként olvasgatok altatónak. A farsangi fánkhoz érve jöttem rá, hogy idén még nem is sütöttem, pedig az van minden évben. Hát akkor próbáljuk ki az eredeti Czifray receptet!

Volt már fasírttorta, fasírtgolyócskák, de klasszikus egybensült fasírtról még nem írtunk. Nevezhettem volna vagdaltnak, de nem az, mert darálthúsból készül.