Mindenképpen fontosnak tartom előrebocsátani, hogy nem vagyok egy Csomolungma a kolbászkészítés széles horizontján, csak amolyan botcsinálta amatőr, mint sok minden másban is.
Kistesó megint ötletelt. Az ilyentől már előre fázom, mit fog kitalálni megint?
- Te – aszondja –, tudod, mit kellene csinálni?
- Mit? - kérdem szorongva. A „kellene csinálni” ugyanis nála annyit tesz, hogy csináljam meg.
- Egy kis sütnivaló kolbászt. - Innentől sejteni lehetett, hogy nálam kell csinálni, ne az ő konyháját maszatoljuk össze.
- És mikor?
- Jövő szombaton.
- Rendicsek, akkor szerdán hívlak, megbeszéljük a részleteket.
Felhívtam az alsó szomszédot:
- Megvan még az a jó kolbásztöltőtök?
- Persze, mikorra kellene?
- Jövő szombatra.
- Oké.
Másnap reggel zörögnek, ajtót nyitok, az alsó szomszéd az, kezembe nyom egy nagy papírdobozt benne a töltővel. Megköszönöm, de már trappol is el.
Eljött a szerda, hívom Kistesót.
- Na, akkor szombaton kolbász?
- Ó hát én teljesen el is felejtkeztem róla.
- Akkor töltünk kolbászt vagy nem?
- Tölthetünk, de én szombaton délelőtt dolgozom, csak fél három után érek rá.
- Akkor fél három után fogjuk elkészíteni.
- De bevásárolni nem tudok segíteni, mert a héten délutános vagyok.
- Príma. Még valami?
- Fizesd ki, légy szíves, majd odaadom a pénzt.
Szóval, rajtam maradt az egész hercehurca, mint szamáron a fül.