Mindenképpen fontosnak tartom előrebocsátani, hogy nem vagyok egy Csomolungma a kolbászkészítés széles horizontján, csak amolyan botcsinálta amatőr, mint sok minden másban is.
Kistesó megint ötletelt. Az ilyentől már előre fázom, mit fog kitalálni megint?
- Te – aszondja –, tudod, mit kellene csinálni?
- Mit? - kérdem szorongva. A „kellene csinálni” ugyanis nála annyit tesz, hogy csináljam meg.
- Egy kis sütnivaló kolbászt. - Innentől sejteni lehetett, hogy nálam kell csinálni, ne az ő konyháját maszatoljuk össze.
- És mikor?
- Jövő szombaton.
- Rendicsek, akkor szerdán hívlak, megbeszéljük a részleteket.
Felhívtam az alsó szomszédot:
- Megvan még az a jó kolbásztöltőtök?
- Persze, mikorra kellene?
- Jövő szombatra.
- Oké.
Másnap reggel zörögnek, ajtót nyitok, az alsó szomszéd az, kezembe nyom egy nagy papírdobozt benne a töltővel. Megköszönöm, de már trappol is el.
Eljött a szerda, hívom Kistesót.
- Na, akkor szombaton kolbász?
- Ó hát én teljesen el is felejtkeztem róla.
- Akkor töltünk kolbászt vagy nem?
- Tölthetünk, de én szombaton délelőtt dolgozom, csak fél három után érek rá.
- Akkor fél három után fogjuk elkészíteni.
- De bevásárolni nem tudok segíteni, mert a héten délutános vagyok.
- Príma. Még valami?
- Fizesd ki, légy szíves, majd odaadom a pénzt.
Szóval, rajtam maradt az egész hercehurca, mint szamáron a fül.
Pénteken becsattogtam a Csarnokba. Először mentem egy kört, kíváncsi voltam, hogyér' adják a sütnivaló kolbászt, csak hogy legyen a végén valami viszonyítási alap. 1220,- és 1300,- között mozgott az ára.
Az egyik boltban 1270,- volt a lapocka, oda tértem be. A lapocka végül nem tetszett, de ugyanannyiért volt a comb is, az meg szép volt. Kértem öt kilót meg mellé két kiló háta szalonnát. Tudom, hogy jó kolbász csak a ma reggel vágott, még gőzölgő húsból készül, de ezt itt a tizediken elég körülményes lenne megoldani. Vettem még 10 méter belet is.
Hazafelé letámasztottam a szatyrot a Sörözőben, átugrottam az ábécébe, vettem egész köményt és szemes borsot. Nem mintha nem lett volna otthon, de Kistesó szeret pontosan elszámolni. Míg ittam a jutalomfröccsömet, eldiskuráltunk a kolbászkészítés fortélyairól egy ismerőssel. Ajánlott is iziben három tuti receptet, aztán kis híján lenyelte a stampedlit a kis unikummal együtt, mikor meghallotta a hús-szalonna arányt. Hogy az a szalonna borzalmasan sok annyi húshoz, ők legfeljebb 25 %-ot szoktak adni hozzá. Hozzászólt még egy másik expert is, gyorsan felhajtottam az italom, és elhúztam.
A húsokat megmostam, leszárítottam aztán felkockáztam apróra, hogy a daráló rendesen elvigye.
Nekiveselkedtem, és ledaráltam. Ha egy kilóval több lett volna, biztosan otthagyom a francba. A szalonnát rohadt nehezen vitte, majd' leszakadt a kezem, mire végeztem.
Ahogy a darált húst elnéztem, majdnem igazat adtam a kéretlen szakértőnek, de nem bátortalanodtam el. Így lesz jó! Letakartam fóliával a vájdlingot, és kiraktam az erkélyre, plusz két fok volt, baja nem eshetett.
Megpucoltam egy fej fokhagymát, és a mozsárban összetörtem 3-3 kanál köményt és borsot. A belet beáztattam egy tál vízbe.
Másnap reggel kicsomagoltam a töltőt - igazi masszív, rozsdamentes, tekerős-fogasléces, bajonettzáras csőrrel, - aztán alaposan elmostam, majd egy konyharuhára kitettem száradni.
9 óra tájt behoztam az erkélyről a húst kicsit melegedni. Délben megtapogattam a vájdling oldalát, de olyan hideg volt, szinte égette a kezem. Gumikesztyűt húztam hát és úgy álltam neki. Megszórtam két púpozott evőkanál pirospaprikával, egy kanál sóval, két teáskanál köménnyel és három teáskanál borssal. A fokhagyma kétharmadát finomra reszeltem és azt is hozzáadtam.
Kesztyűben is nagyon hideg volt, de hősiesen dagasztottam vagy tíz percig, hogy jól elkeveredjenek a fűszerek.
Fél három után nem sokkal nagy dérrel-dúrral befutott Kistesó. Megízleltük a keveréket. Ő – természetesen – egy kis sót hiányolt belőle, és meg még borsot és fokhagymát tettem volna bele. Lebokszoltuk, ízesítettünk aztán gyúrtam megint egy ideig. Megállapítottuk, hogy jó, összeszereltem a töltőt és nekiveselkedtünk.
Mondtam neki, vágja olyan 25 centis darabokra a belet, úgy kábé 20 centisek lesznek a kolbászok, az éppen egy adag. Tudja valaki, miért nem tudnak a nők parkolni?
A töltés húsz perc alatt megvolt, szurkálni nem kellett, a fagyasztóban nem számít, ha marad benni egy kis levegő. A bél nem volt elegendő, de nem estünk kétségbe, két zacskóban lefagyasztottuk a maradékot, jó lesz majd töltött káposztába.
Testvériesen elfeleztük a kolbászt, ki-ki bezacskózta magának, ahogy éppen gondolta, aztán Kistesó közölte, hogy az övét címkézzem fel. Merthogy nekem kell tárolnom, mivel az ő fagyasztójában nincs hely. Szuper, még valami?
Három szálat előhagytam, az volt a másnapi ebéd-vacsora, alátettem egy kanál zsírt, a sütőben megsütöttem, főtt krumplival, párolt almás vörös káposztával tálaltam. Jó lett, szaftos, egyáltalán nem zsíros. Azóta sütöttem még egyszer belőle, kicsit jobban odafigyeltem rá, rövidebb ideig sütöttem, és úgy még jobb volt.
Mindennel együtt 1200,- forintra jött ki egy kiló, ennyiért talán kaptam volna a boltban is, de ez épp olyan ízű volt, amilyennek én szeretem, és nem volt benne mindenféle nyesedék és csimbók.
Tesó este hívott, hogy megsütött egy adagot ő is, nagyon ízlett a kisfiának is, és januárban kéne tölteni egy adag hurkát.
