No nem belőlük főtt a leves, hanem velük. De menjünk vissza Ádám-Éváig.
Jó pár éve nem vetettem már babot, de Kistesó tavaly rágta miatta a fülem, merthogy úgy megenne egy jó szárazbab levest. De nem ám zsenge fejtett babból, hanem zörgősre száradtból. Amikor még termesztettem, sajnáltam a pénzt a drága vetőmagra, vettem inkább a piacon fél kiló tarkababot, abból vetettem, a maradékból meg kijött egy kis adag leves. A csíraképességgel nem volt gond, legalább 95 %-a kikelt, igénytelen, alacsony bokrok lettek, júliusra be is értett a termés. Idén is így jártam el, persze variáltam megint. Volt príma bab a zöldségesnél, de volt egy másik fajta is, majdnem ugyanolyan, de kicsit ducibb. Abból vettem. Hiba volt. Elvetettem a Hegyen a magot, a maradékkal hazafelé beállítottam Kistesóhoz, kezébe nyomtam a zacskót, és elújságoltam neki, mit vetettem.
- Hát, az a helyzet, hogy mostanában nemigen esszük a szárazbabot - így Ő.
- Fasza - mondtam -, de nem fogom kikapálni.
- Tudod, mit kellene vetni?
- No mit?
- Ceruzababot.
- Hát, ha kijössz öntözni meg kapálni, akkor vetek.
- Ó, akkor nem kell.
Volt időm kigondolni, mit is kezdjek vele, odébb volt még a szüret.
Aztán ahogy nőtt a növény, egyre gyanúsabb lett. Nem akart bokrosodni, hosszú kacsok indultak el az ég felé. Rábaxtam a sompolygásra, ez bizony futóbab lett - konstatáltam. Szerencsére beérett a cukorborsó, kinyűttem, a támrendszert meg átköltöztettem a bab mellé. Kapáltam, öntöztem ha kellett egész nyáron, de igen nyeszlett lett. Augusztus végén úgy látszott, érdemes szedni belőle egy adagot. Végigböngésztem, lecsipegettem, ami érettnek tűnt.

