Az újmagyar nyelveben a príma, remek szinonimája lett, lassan kiszorítva a klassz, klafa, kasa, no meg a király (sirály!) szavakat.
De most nem ebből a szempontból vált aktuálissá, több tényező szerencsés együttállása kellett hozzá.
A városszéli hiperben pár hete 869 forintért kínálták a bőrös-csontos császárt. Szokás szerint rendesen el voltam havazva, csak az akció utolsó napján értem oda. Szerencsémre. Ekkor már csak 700 volt, egy szem csont nélkül - még egy kis porcogó sem volt benne -, gyönyörű húsos, vettem is legott két kilót, aztán két adagban lefagyasztottam.
A másik dolog az volt, hogy elkezdett érni a kertben a Trinidad Scorpion. Feltétlenül meg kellett kóstolni, de nem akárhogy, kellett hozzá megfelelő korcsolya, mert nem akartunk nagyon odakozmálni. Pecsenyezsír tűnt a legalkalmasabbnak a célra, már csak egy problémát kellett leküzdeni. A zsírét.
Kistesó súlyos tepertőfüggő, de boltiért nem rajong, ezért ha lát valahol értékelhető zsírszalonnát, nyomban vesz egy rakattal, és őrült zsírsütésbe kezd. Mondta is valamikor tavasszal, ha zsír kell, nehogy vegyek, majd ő ad. Nemsoká éppen kellett egy kis zsír, de nem idegeskedtem, majd Kistesó ad. Nem adott, mert akkorra elfogyott. Az egyetlen, még nyitva tartó boltban csak az a bizonyos hófehér szutyok volt, kénytelen-kelletlen megvettem, mert muszáj volt.
Mostanra már csak egy kevéske maradt, kevesebb, mint kellett volna, elzarándokoltam hát pénteken a piacra, és vetem egy kiló príma, sült sertészsírt. Délután, a kertből hazafelé felugrottam Kistesóhoz a maradék paradicsommal.
- Ha zsír kell ne vegyél - közölte -, sütöttem megint.
- Fasza - mondtam.
Szóval megvolt minden, alapanyag, alkalom. Belevágtam.
A húst centi vastag szeletekre vágtam.
Egy jó fej vöröshagymát laskára szeltem, és elterítettem a tepsi alján.
A húst sóztam, borsoztam és a hagymára fektettem.
Rákockáztam a fehér zsírt meg kanalaztam mellé a sültből is.
Lefedve, hármas fokozaton addig sütöttem (pároltam), míg a hús meg nem puhult.
Megforgattam a szeleteket és fedő nélkül megpirítottam. Ügyeltem arra, hogy maradjon elegendő szaft a hús alatt és a hagyma ne égjen meg.
Azon melegében kiszedegettem a húst és félretettem, most a nem az volt a lényeg.
A zsírt egy kislábosba öntöttem a szafttal együtt. Felkapargattam a tepsi aljáról a lesült finomságokat, és a hagyma egy részét is mellékanalaztam.
Szobahőmérsékleten kezdtem kihűteni, közben villával párszor alaposan átkevertem. Az volt a cél, hogy lassan hűljön le, különben a szaft megkocsonyásodik, és úgy már nehéz homogén elegyet készíteni belőle a zsírral. Később hideg vizet engedtem a mosogatóba, abba tettem a lábost, és persze kevertem feszt.
Kezdett összeállni, de még nem volt az igazi. A hűtőben folytattam a procedúrát, pár óra és számos keverés után készen lett az emulzió. Príma lett az állaga, nem folyt szét, összeállt egy kupacba.
Hétfőn elvittem melóba a paprikával és egy kevés paradicsommal együtt. Zed hozott parasztkenyeret. Szeltünk a Trinidad Scorpionból, megkentük a kenyereket és nekiláttunk.
A zsír ízes volt, lágy, fűszeres, éppen elég sós. Csendesen szipogtunk, fújtuk az orrunk és szaporán itattuk a tarkónkon fakadó kis patakokat. Zed tízkor kiszaladt a boltba tejért, mert a kapszaicin nem bírt nyughatni.
Zsír volt, na!
