Blogkocsma

Ahogy olvastam róla egyből beleszerettem. Nagy elánnal álltam neki, hogy aztán úgy befürödjek, hogy a fülem kettéáll.
Nem szégyellem, ha kudarcot vallok, elmondom azt is, ha már egy valaki tanul belőle, megérte. Nem Bocouse d'or ez, hogy ezerszer elpróbált, lefőzött ételekről meséljek, ezt a kiváltságot meghagyom az avatottak számára.
Szóval a rilett. Röviden egy rommá párolt fűszeres zsíros hús, amit aztán villával szálakra cincálnak és a kisült zsírral és szafttal elegyítik.
Íme az, ami nekem elsőre sikerült.

Ez egy kicsit más recept, mint a lepcsánkparty hasonló étele, de ez nem jelenti azt, hogy jobb, vagy rosszabb, csak egy kicsit más, ráadásul én két héttel előbb elkészítettem, mint Mitzi von Küche posztolta volna :) Például én soha nem pácolom be ezt a húst sütés előtt. Igazi gazdag karácsonyi étek!

Nomeg az is sokat számít, hogy én biz több whisky és Margarita koktél után szembesültem vele: most nekem kell főzni a vendéglátóimnak! Nem mindegy ám, hogyan kezdünk bele egy receptbe :)

A képeket a házigazda gépével készítettük, amit nem ismertem, és nekem setét és sárga lett, de ez van, nincs Photoshopom.

A garnélarák az egyik leggyorsabban elkészülő tengeri herkentyű. Nem is szabad hat percnél tovább hőkezelni, mert megkeményedik a húsa.

Ha csak előre főzöttet kapunk, az meg legfeljebb felforrósítani kell, és már kész is (vagy hidegen jó kis szószba mártogatva ehetjük koktélnak). Most viszont sikerült friss, óriás garnélát vennem, amit gyorsan el kell készíteni vacsorára a kiscsaládnak.

Kicsit hosszú a cím, ámde egyszerű az étel. Már tegnap elővettem a mélyhűtőből fél kiló pecsenye kacsamájat (a google szerint így kell írni, bár én inkább egybe írnám), hogy ma abból lesz az ebéd.

Feleségem jelentkezett, hogy rántott, baconbe tekert vagy mustáros legyen. Na jó, gugli a barátom. Érdekes módon a mustárosra egyetlen receptet találtam több forrásból. Hogy ki az eredeti, nem tudom. Én végül a Nosalty-t használtam. És, hamár ebédet főzök, lehetne-e egy kis zöldborsó vagy brokkoli levest? Nos, az utóbbit id. Bush-ra való tekintettel elvetettem (semmi másban nem értettem vele egyet, de a brokkolit egyformán nem esszük :). Zöldborsó meg mindig van a mélyhűtőben!

Nem - ezt a kettőt nem együtt ettem! Viszont a legutóbbi szuvidáláskor felfedeztem, hogy lehet egy kis vizet is hozzáadni a zacskóhoz, és akkor a borjúlábakból kifő annyi, hogy még alaplé is lesz. Ezt egyes elvetemült receptírók kiöntik a csapba (fineszesebb szakácsok persze consommét készítenek belőle, vagy csak felütik az aznapi húslevest vele!

Nagyon megkívántam ismét a rántott borjúlábat. Minden alkalommal szembenézett velem két kis lábacska a csodahüttőben - azokat meg kéne már enni. Különösen, hogy valaki említette, miért nem fagyasztom le már panírozva?

Írtam már a kakasról, most elérkezett szerencsétlen madár kálváriájának második stációja. A mellfiléket direkt erre a célra tettem félre. Levesbe vagy pörköltbe túlságosan száraz lett volna. Gondoltam, némi csavarintással és kellő odafigyeléssel ízletes, szaftos fogást készíthetek belőle.
Nem csalatkoztam, bár ennek a módszernek is megvannak a maga buktatói.

Nem tudok neki nevet adni, mert hirtelen elhatározásból készítettem (vagy pontosabban fogalmazva ráéheztem a csirkére, a rizsre és valami Thai ízre is).

A csirkét a csodahüttő biztosította, ahova egy fél nap sóban és majorannában történő pácolás után került be. Tudom, hogy nem sózzuk a húst, de eleve az volt a célom, hogy a só kiszívja a levet a húsból. A Tom Yum paszta meg szembejött velem a kamrában...

Ezt az almás változatot jó pár éve ettem először. Egy volt osztálytársam hozta egy súlyos hétvégi buliba, tucatnyi konfitált hízott kacsamáj társaságában. A máj persze mélyebb nyomot hagyott, de a káposzta is nagyon ízlett. Párszor már elkészítettem azóta, a mostani apropóját az adta, hogy disznóvágásnál segédkeztem és kaptam egy szép adag kóstolót. Márpedig mi illenék jobban a disznótoroshoz, mint a párolt káposzta sós vízben főtt burgonyával? Tudom, kenyér és mustár.

Vagyis ördögszekérgombából készült gulyás. Mindkét névvel jó, mert az ördögszekér egy laskagomba fajta. Magamtól biztos nem jutott volna az eszembe, hogy gombából főzzek gulyást.

Az ötletet az internet adta, amikor az ökörszekérgomba feldolgozásához kerestem receptet. Innentől már csak a kivitelezés volt hátra. Feleségem sincs itthon (aki nem szereti a gombát), így nyugodtan megfőztem.

Az úgy történt, hogy a tésztát már begyúrtam a borjúraguhoz papperdellének (5cm szélesmetélt), amikor egy baleset eredményeképpen szétkaszaboltam a kezeimet. Így viszont nem tudtam kinyújtani a tésztát.

Folpackba csomagolva betettem a hűtőbe, hogy majd lesz valami, a ragu meg kapott kiflikrumpli körítést. De MadMary olvasónk legalább megajándékozott minket a pappardelle szó fordításával!

Koromból kifolyólag egyre gyakrabban járok a közeli rendelőintézetbe, ahol a mindenféle kezelésekből kifolyólag nagyon megkedveltem az asszisztenseket, doktorokat. Nagyon sokat mesélek nekik a különböző dolgokról, amit főztem éppen, vagy eltettem télire.

Mielőtt elutazom a Hálaadásnapi utamra, gondoltam, hogy meglepem őket egy körömpörkölttel. Annyit sikerült kiderítenem, hogy mindannyian szeretik. Olyan napot is találtam, amikor mind egyszerre vannak benn (ez utóbbi elég nehéz, mert felváltva vannak délelőtt, délután, stb.).

Idén piszokul beütött a kerekrépa. A hagymák helyére vetettem augusztus elején. A kantinból hordtam rá vagy negyven kiló kávézaccot, megszórtam NPK műtrágyával. Az egészet belekapáltam a földbe, szépen elegyengettem, aztán abba vetettem a magot. Párszor megöntöztem, szeptemberben megjöttek az esők, onnantól úgy nőtt, mintha húzták volna. Október végén már ide-oda dőltek a répák, alig fértek el egymástól.

A szomszéd nénivel beszélgettünk róla. Mesélte, hogy gyermekkorában gyakran volt répafőzelék náluk az étel, de nemigen szerették. Egy alkalommal átküldték hozzájuk a szomszéd kislányt valamiért. A szomszédok még hozzájuk képest is igen szegények voltak, megkínálták hát egy tányér főzelékkel. A kislány úgy falta fel pillanatok alatt, mint aki napok óta nem evett (Talán így is volt).
No, hát megvolt az idea, már csak neki kellett látni. Azóta már háromszor főztem, pár dolgon módosítottam, és azt hiszem sikerült kikísérleteznem az egészen ehető kerekrépa főzeléket.

Vagy valami olyasmi. Egerben a piacon vettünk gombákat. A szegfügomba, az ok, azt felismertem. Tulajdonképpen a vargánya is ismerős (az eladó szerint őszi vargánya, amiről azt hallottam, hogy nem olyan erős az íze és illata, mint a nyárinak, meg azt is, hogy pont fordítva van ... A lényeg, hogy az őszi az nem kukacos!). Meg volt valami, amit talán fenyőtinórunak titulált az eladója, nem emlékszem, de a boncoláskor majd kiderül.

Mivel szeretek veszélyesen élni, meg már öreg is vagyok, így vettem mindegyikből. Az utóbbi kettőből egy kis gombás tojásra neveztem be, a maradékot meg leszárítottam a halottkémnek ...

Jön haza a kicsilyány, itt is alszik, ezért finom keményresült marhát kell sütnöm (most mit csináljak, ő így szereti). Jó alkalom a "mozdony" (BBQ & Grill offset smoker) kipróbálására.

Mivel ennek a grillnek van egy nagy (tényleg nagy) és egy kicsi grill felülete is, a kicsire esett a választás. Szerencsémre feleségem tudott szerezni faszenet, mert már abból is kifogytam.

Fiamék szereztek még karácsony előtt egy negyed bárányt. Ez egy comb, és egy kis darab gerincből adódott össze. Mindenesetre alaposan befűszerezték, de érdeklődés hiányában lefagyasztották.

Nos, ezt a csodás húst vették elő két napja. Egy kis hozzáadott fűszerrel tovább ízesítették, majd elhozták, hogy süssem meg a grillen (a második emeleten nálunk sincs grill:)

Feleségem egy nagy kupac húsos pulykacsonttal jött haza, hogy jó lesz a kutyának. Sok mindent adok neki, de pulykacomb csontot soha (mondjuk a háztartásunkban pulykacomb tán kétszer fordult elő összesen)! Viszont itt álltam egy rakat húsoscsonttal.

Ha már lúd pulyka, legyen kövér. Gyorsan vettem két pulykaszárnyat, hogy legyen benne még anyag, ne csak a csontok a kis húsokkal rajta. Az új szabályozások szerint azt amúgy se lehet beleszámítani a termék hústartalmába ...

Nem újdonság, de én másképp készítem, mint Waka. A sok névvel rendelkező étel valójában egy roppant egyszerű fogás: főzz egy apróra kockázott krumpliból készült krumplipaprikást, keverd össze a megfőtt kockatésztával és szolgáld fel kovászos uborkával.

Ennyi. Persze lehet bonyolítani, hogy megfőzzük hajában, lereszeljük, majd paprikás, hagymás zsírra tesszük. Vagy akár ahogy én próbáltam valamikor: a krumplipaprikás levében főzzük a tésztát (nem annyira sikeres dolog), de akár hívhatjuk slambucnak is, és akkor bográcsban főzi az erős szakács (azért abba jár több szalonna is).

Évi szokásos túrára készültünk hozzájuk, és megigértem, hogy most én főzök rá valami kímélőbb étket. Paprika, csípős vagy távolkeleti nem jöhetett szóba, ezért először bárányragura szavaztam, de azt mondta, hogy Magyarországon ilyentályt nincs bárány ...

Na jó, akkor legyen borjúragu. Az tán még létezik (hacsak nem valami kivénhedt tejelő marhát adnak el borjúnak).

Egy megbízható forrásom van (és ez itt nem a reklám helye), a Metro áruház. Húsügyben ott még nem csalódtam (a halpultjuk is fantasztikus). Volt rendesen borjú, holland vágás, 8 hónapos állatok. Ha ez nem borjú, akkor semmi sem az. Már csak azt kellett eldönteni, hogy mely részéből készüljön: pofa, comb, lábszár, szűz (amit én bélszínnek hívok a marhánál).

• Már megint túlfahéjaztad a csilis babot! És a csokoládé is túl sok benne. – mondja a fiam aki legszívesebben a paprikás krumplit is Nutellával enné, most meg túl csokis neki a csilis bab.

Mivel él-hal a marhahúsért, a babot viszont semmilyen egyéb formában nem vesz magához, megtanultam autentikus csilis babot készíteni. Darált marha, bab, kukorica, csili, paradicsompüré, hagyma, egy löket fahéj, két kocka jó minőségű étcsokoládé. Apa vagyok, nem hülye, ezért a bab és a kukorica konzerv (amit egyszer már jól megcsináltak mások, minek görcsöljek vele). A paradicsomból viszont nem engedek, az az anyjuk saját keze munkája. Sűrű, harsány élénkvörös befőzött Nyár. Ebből csinálok egyszerre legalább 3-4 litert, mert ha beszabadulnak a haverjai, a zománcot is felkapargatják a lábos aljáról. (Ezért főzöm mostanság öntöttvasban). Erre mondja most nekem, hogy túlfahéjaztam a babot. Én. Akinek a keze olyan biztos, mint Gojko Miticnek a Nagy Medve fiaiban. Én SOHA nem rontom el a babot. Az én csilis babom erős, masszív, egyszersmind lágy és selymes, mint egy prémium német WC-papír. Kikértem magamnak. Sebaj, mondja erre, majd feljavítjuk, és rácsap egy kanál tejfölt, meg ráreszel egy félökölnyi parmezánt. Azt mondja, ezt egyébként is így kell enni. Ott állok mint egy faszent, az atyai tekintélyem meg valahol Vlagyivosztokban.

Kérdem én erre, hogy a csilis bab ugye mexikói étel? Ja, mondja ő tele szájjal. És kérdem én, hány mexikói muchaco-t láttál te már tejfölös vödörrel szaladgálni? Vagy bárki mást Közép-Európán kívül? Vagy én vagyok teljesen hülye? (A parmezánról még nem is szólva). Nem érdekes, -mondja, ezt így kell enni és túl van fahéjazva, de már jobb.

Tegyen már valaki igazságot, kérem szépen.

G szólított meg valamikor nyár elején, volna-e még valami bitang erős ecetes paprikám, merthogy az apósáék jönnek hozzájuk a hétvégén. Az após az örökkön elégedetlen emberek közé tartozik, neki soha nem elég meleg a leves, soha nem elég hideg a fröccs és soha nem elég erős a paprika. Elvittem neki az utolsó üveg ecetes Trinidad Scorpion és Habanero keverékből készült rettenetet. Kérdezte, mit kérek cserébe. - Egy pontyot Kádártáról, ha mégy horgászni - mondtam neki. A paprika elérte a célját, mert a kedves papa azóta nem járt feléjük.
A hal aztán jó sokára jött. G klímaberendezések beépítéséből tengeti az életét, ami az idei nyarat tekintve nem lehet olyan sanyarú, de horgászni nem volt ideje. Október elején aztán csörgetett, hogy végre megvan az áhított pikkelyes, ugyan, mennék mán' le a Sörözőbe, hogy át tudja adni. Fél óra múlva ott lesz. Mit tehettem, erőt vettem magamon és leballagtam a sörözőbe. Lett az bizony másfél óra is, addig legurítottam pár vázát, mégiscsak hülyén néz ki az ember, ha ital nélkül szobrozik a kocsmában ennyi ideig. Aztán csak beesett, vidám volt, és csaprészeg, ugyanis az asszonyt előrelátóan magával vitte pilótának. Átadta a halat, gyorsan megittuk az áldomást, aztán pucoltam haza pucolni.

Régóta terveztem, hogy főzök egy nem szokványos hallevest. Valamilyen lengyeles stílusúra gondoltam, csak az volt vele a bajom, hogy mindegyik zöldségekkel készült, én meg azt nem akartam beletenni. Fetreng az asztalomon egy angol nyelvű lengyel szakácskönyv, fellapoztam, de az is csak a zöldséges verziót ismeri. Maradt a szokásos metódus: mentem a saját fejem után. Az eredmény végül egészen jó lett.

Régi barátokat vártunk estebédre, de feleségem valamit összekevert, így azután nem mertem húst készíteni. Azt viszont tudtam, hogy az asszonyka cukros - most mi a szöszt készítsek?

Biztos ami biztos, begyűjtöttem kétféle grillsajtot is, azután reggel kimentem a kispiacra bevásárolni. Kenyér nem játszik, maradtak hát a zöldségek köretnek.

Nagyanyám imádta a sütőtököt. A hosszú élet zálogát látta benne. (Végül is 77 évet élt, amivel sokan kiegyeznének).

Ő a klasszik vonalat vitte, tök megvesz, feldarabol, magok kikapar, sütőben megsüt, megesz. Szezonban,(ha a dér már megcsípte) november-január tájékán sokszor nézte esténként VHS-ről a Csárdáskirálynőt Honthy Hannával és Rátonyi Róberttel, ölében egy kistányér illatozó aranybarna sütőtökkel. (Hiába no, más korok, más zsánerek).

Jómagam a marhafartőt sokkal inkább tartom a hosszú élet titkának, mindemellett a sütőtökkel való kontaktust nem nagyon tudtam (talán nem is akartam) elkerülni.

Voltak ugye az obligát sütőtökkrém levesek, édesen, sósan, tejszín, tökmagolaj, pirított tökmag, baconchips és egyéb hókuszpókuszok, valamint ázsiai, dél-amerikai, mit ne mondjak, afrikai fűszerek hozzáadásával, amik egy-egy tél eleji szombat délután, mikor az ember már megrogyott a kerti munkától, testmelengető étekként bírtak szolgálni, de valljuk meg, nem képezhették egy férfiember táplálkozásának gerincét.

Aztán voltak még különböző próbálkozások, lányom sütőtökös muffingja (hagyjuk), rántott sütőtök (szánalmas húspótlási kísérlet), próbáltam krumplipürébe adagolni színesítés gyanánt, csináltam belőle chutney-szerű valamit csilivel, birsalmalekvárral, némi balzsamecettel, gyömbérrel(na, az jó volt), de a sütőtök valahogy nem épült be szervesen a táplálkozásláncunkba.

Mindez az egész arról jutott eszembe, hogy a minap hitvesemmel (életemben először) Rómában járván lépten-nyomon tökvirágos pizzába botlottam, ami inkább érdekes, mint finom kuriózum a magamfajta húsevőnek, és tudom, semmi köze a sütőtökhöz, de hát erről jutott eszembe. (Tudom, az cukkini virág, de hadd legyek botanikailag ennyire hülye).

Az utóbbi időben viszont egyre többször durrantom be a sütőt tök kedvéért.

(Én a kerek, kékesszürke héjút vadászom, már csak különcségből is, meg szerintem az finomabb, mint a sonkatök). Finom, egészséges, tele van vitaminnal, biztos tovább élek tőle.

Jólesik a tévé előtt elmajszolni egy-két kockát miközben nézem a Hairt.

Ontja a paradicsomot a 25 tő a kertben. Ökörszív, bikaszív (az a rózsaszínűbbik), SanMarzano meg a gerilla koktélok. Ez utóbbit azért most nem használtam - nekem túl savanyúak levesben.

Folyton szedjük, amint megérik. Húsz kiló már üvegekben van sütve. Készült már sok üveg arrabbiata szósz is, a gyerekek kilószám viszik, mi is esszük, de csak nem sikerül a végére érni.

Vendégposzt pizzaszeletvágó tollából

Október elsõ napjaiban végre kijutottam az erdõbe gombászni. Sajnos a szabadidõm ritkán kerül átfedésbe az ehetõ gombák dömpingszerû megjelenésével. Most is így esett, az általam ismert területen a vargánya, pár napos szezon után, már eltûnt, lekéstem. Egyedül õzlábra számíthattam biztosan, ami az ehetõ gombákat illeti, de igazából más volt a cél. Évtizedek alatt sokszor elõfordult velem, hogy gyönyörû, változatos színû és megjelenésû gombákkal volt tele az erdõ. Képeken megörökíteni való szépségükkel díszítették az amúgy is gyönyörû erdõt. Legtöbbször nem volt velem semmilyen fényképezõ alkalmatosság, most viszont azzal indultam útnak. Még jó is, hogy nem járták az erdõt már akkor, a megélhetési (lakossági) gombázók. Csak néztek volna arra a hülyére, aki nem az ehetõket gyûjti, hanem hason fekve igyekszik a jó szöget és beállítást megtalálni, egy nem ehetõ gomba fényképéhez.

Arra gondoltam, megosztom a blogkocsma olvasóival, mit is láttam. Kattintsatok rá a képekre, érdemes kinagyítani.

A Mátrában, egy kis falu szélén van egy picinyke ingatlanom, onnan indultam. A kertben, ahogy ilyenkor szokott, a bokor alatt már ott vártak a légyölõ galócák.

Átkeltem a patakon és nekiindultam a hegyoldalnak. Ezt az egyetlen rókagombát találtam összesen. Aprókagomba lenne inkább a neve. Etikus gombázó ezt otthagyja.

Sárga korallgomba. A neve nem szorul magyarázatra. Feltételesen ehetõ. Hagyjuk inkább a helyén, bár ilyenkor tömegesen van jelen a területen.

Nagy õzlábgomba. Most még kicsi, alig pár centis. Hagyjuk békén, nem éri meg felszedni ezt sem.

Vicces, de engem ezek a picinyke, de sudár õzlábgombák mindig egy épületre emlékeztetnek. Ez Sopronban a Kurucz dombon álló szélmalom maradványa. Nem érdekes? :)

Egy szépen fejlett párducgalóca. Sámángomba.

Légyölõ galóca, még kicsiben. Ez is sámángomba.

Világító tölcsérgomba. Legtöbbször korhadó tuskókon nõ, de talajon is megtaláljuk, ahol közel fut a gyökér a felszín alatt.

Nahát! Egy kidõlt fatörzs alól mi bukkan fel. Ez a ritka szépség a petrezselyemgomba. Fiatalon akár ehetõ is lenne, késõbb kemény, taplószerû, de ki enne meg egy ilyet? Az illata is nagyon finom, zöldséges illat, de engem inkább káposztára emlékeztet, mint petrezselyemre. Nem is tudom, mi indokolta a névadást.

Világító tölcsérgomba, ez jellegzetesebb kép. Nini! Van még másik gomba is azon a képen?

Hát persze, hogy van, alig három-négy milliméteres kis gombák. Csíkos pohárgomba. Négyféle állapotát látjuk egyszerre. Zárt termõtest, majd vékony fehér hártyával lezárt termõtest, a hártya elszakadása után fehér spóratokok a pohárkában, mint a gyöngyök, végül fekete spóratokok.

Bimbós pöfeteg. Ennyi volt összesen, lépjünk is túl.

Világító tölcsérgomba. Mondom én, hogy a már nem élõ tuskókat szereti. A következõ képen látszik, hogy éppen ontja magából a fehér spóraport a lemezeibõl.

Aprócska hánytató galambgomba, az ösvény közepén, valaki vagy valami már rálépett. Pedig jobb messze kerülni.

Csak kellene valami ehetõ. Na végre egy rendesebben fejlett nagy õzláb. Világosan látszik a vastag dupla gyûrû, a pikkelyes tönk, és hogy nem pirul.

Sárga kénvirággomba. Szépek a színei, sárgás kalap, szürke, szürkéskék lemezekkel. Persze, hogy mérgezõ.

Ígérem, az utolsó világító tölcsérgomba kép. Pedig milyen gusztusos így fiatalon, kicsit a termesztett ördögszekérgombára emlékeztet az alakja. Kár, hogy egy ilyen szép gomba mérgezõ. Végül is a 2017-es év gombája õ. Igazából nem tudom ez mivel jár, de a Magyar Mikológiai Társaság 2006 óta rendszeresen választ, szavazás alapján, erre a címre egy-egy gombafajt.

Citromgalóca. Vitatott, de inkább nem ehetõ. Ritka. Ez a fotó nem adja tökéletesen vissza a színeit. Egy régebben készült képet beszúrok alá.

Végre kezdenek feltünedezni az õzlábak is.

Azután az öreg gombász zavarba jött. Mi ez itt? Rizike? Tölgyesben? Rizike csak fenyõ alatt van, ez definíció. Ennek a kalapja olyan mintha rizike lenne, a tönkje meg nem. Tejel, látszik a képen, a tej illata mint a cukros tejé, az egész gomba illata kívánatos. Ám a tej nem vált gyorsan színt, csak órák múlva lesz sárgászöld. Ha rizike lenne vörösödne vagy zöldülne. Elhoztam párat meghatározni. Végül „Gombamánia” segített ki, õt kérdeztem meg, az õ tudásában bízom meg feltétel nélkül. Köszönöm a segítséget ezúton is. (gombamania.blogspot.com) Sárgulótejû tejelõgombát találtam. Nem mérgezõ, de ehetetlenül csípõs ízû, dacára az édes illatoknak!

Hiába. Csak õ az erdõk királynõje. Gyûlik. Csak így tovább.

Aztán egy pár lépés, …. és kiléptem a valóságból. Egyenesen meseországba. Erdõben megtörténik az ilyen. A háttérben, a fák között Andersen és a Grimm testvérek mesealakjai teszik a dolgukat. Ti is látjátok?

Szûk 60 négyzetméteren 180-200 közé becsültem a légyölõ galócák számát. Egyszerre nem fértek a képbe.

Nehezen hagytam ott a meseerdõt. Egy kis laskagomba mutatja már magát. Õ még késõbb jön. Ezzel se lakunk jól, ottmaradt.

Ebben pedig majdnem felbotlottam. Be tud olvadni a környezetbe.

Korallgomba. Rózsás korallgomba, ez feltétellel sem ehetõ, de szép.

Sárga gyûrûs fenyõtinórú. Igaz, hogy tölgy levelek közt van ez is, de bemondásra higgyétek el, a hátam mögött egy vörösfenyõ csoport állt. Velük él ez a gomba. Ehetõ, aki szereti, de pici hõkezeléstõl is azonnal lekvár állagúvá válik, igazából nem sokra jó.

Nem. Sajnos ez sem a jóízû kékhátú galambgomba, hanem a feketésvörös galambgomba. Mérgezõ.

Kénvirággomba ez is, de másik faj, ez a vöröses kénvirággomba, kalapszíne vörösebb, mint a sárgáé, lemezeinek szürkesége halványabb. Melyik szebb? Ez sem ehetõ.

A következõ képen lévõ fehér gombácskát minden évben ugyanabban a mohapárnában találom. Csodálatos kis életszigetek ezek a mohapárnák! A gombáról fogalmam sincs mi lehet, összesen ennyit látok mindig az egész erdõben. Ám a kérdés az, mint az elõbb: van-e még másik gomba is a képen?

Hát persze. Éppen elõbújó lila pénzecskegomba. Kettõ is. Ez sincs fél centi. Ehetõ talán, de ennek ugye nincs jelentõsége.

Nagyjából ez idõ tájt Dikusz is túrára és gomba fényképezésre indult, csak õ a Zemplénben. Meg is írta már itt érzékletesen a kalandjait. Készített is néhány szép képet. Érdekes, hogy ott még volt vargánya is, gyilkos galóca is, sötét trombitagomba is. Arrafelé máshogy ketyegett a gombaóra. A Mátrában, ahol én jártam, ezek most nem voltak fellelhetõk.

Egy szép vöröses kénvirággomba csokor Dikusztól.

Sötét trombitagomba. Szintén Dikusz gyûjtése. Szárítva és porrá õrölve értékes, másra nem igazán jó. Elõnye, hogy júliustól tömegesen van, ahol van. Értsd: leülsz egy helyre és körbeszeded magad belõle, pár méterre odébb ülsz, és így tovább az egész hegyoldalban. Türelmes emberek zsákkal tudnak szedni.

A Zemplénben Dikusz sok gyilkosgalócát is fotózott. Sajnos a képek nem sikerültek túl jól, ezért a régi képeim közül teszek ide egyet. Nem lehet gombákról szóló írást gyilkos galóca figyelmeztetés nélkül publikálni. Ezt a szép és kívánatos gombát ne egyétek, ne is érintsétek!

Végül egy kép. Mert nem a zsákmányszerzés az elsõdleges szempont, amiért erdõben sétálgat az ember. Most is inkább a fényképezõmet sikerült jóllakatni, a kosaramat nem teljesen.

Egy jó adag rántott õzlábgomba azért csak összejött. Egy helybeli ismerõsömtõl pedig, ha már arra jártam, két kiló fagyasztott vargányát kaptam ajándékba, a szeptemberi szedésbõl. Tehát végül mégsem késtem le. Annyira.

Nem igazi a nyár vége, ha nem teszek el sült paradicsomot! Idén csodás ökörszív paradicsomunk terem, a Lucullus (San Marzano) se fukarkodik.

Itt a példa, hogy mentsünk el egy kiló paradicsomot egy 2,5 decis üvegbe a nap sugarával és a kert fűszereivel télire.