Blogkocsma

Hamár úgyis kecske a téma, lássunk egy másikat!

Soha nem ettem kecskét, hát még gidát! Barátunk, akinek dílere van, eldicsekedett, hogy vett egy kecskegidát konyhakészen. Velem ilyen még nem fordult elő, megkértem hát, hogy nekem is szerezzen egyet. Az alábbi dolgokat kaptam (a belsőséget nem is fotóztam le, az majd egy másik étel lesz!)

Nagyon sokat agyaltam, hogy ezt hogy kellene elkészíteni. A legnagyobb gondom az volt, hogy rajtam kívül ki fog még enni belőle! A felmérés szerencsére kiadta a Táncos Társamat, valamint a fiamat. Szóval: azért van rá vevő, csak jól kell reklámozni.

Akár egy tanmese címe is lehetne, valami modern Aesopus billentyűjéből. Valahogy így.

A soros (sic!) választásokat követően a miniszterelnök vállalkozó barátjának legkedvesebb unokaöccsét nevezték ki a Nemzeti Dűlőútkezelő Zrt. élére. Az az apróság, hogy az öcskös nagyjából annyit ért a dologhoz, mint hajdú a harangöntéshez, senkit nem zavart. A személyes audiencián annyit kötött a Nagy Ember a lelkére, hogy záros határidőn belül nyereségessé kell tennie a céget. Egy céget, amely az állam által az adófizetők pénzéből csurgatott költségvetésből működik, nyereségessé tenni, na ez volt a kihívás. Az öcskös a szokásos rendrakás után - kibaszkodott pár neki nem tetsző arcot és felvette két hajdani kollégiumi szobatársát - nekiveselkedett a feladatnak. A kiadásokat átnézve feltűnt neki az útkaparók serege. Ami a fizetést illeti, a bérlista alján kullogtak, de nagy számuk miatt jelentős kiadást jelentettek a cégnek. Gondolt egyet és kirúgta a nyolcvan százalékukat. A maradék a következő fél évben mondott fel, miután kiderült, hogy a munkájuk az ötszörösére nőtt, és az egyik jogász haver leleményessége - a kollektív szerződésben talált joghézag - következtében a fizetésüket sikerült a felére csökkenteni. Az útkaparók nem dőltek a kardjukba. Ugyanebben az időben a kies Nyugat-Szomszédországban éppen belefogtak egy hosszútávú programba, melynek célja a dűlőutak teljes rekonstrukciója, valamint azok folyamatos karbantartása volt. A főutakkal és a sztrádákkal eddigre végeztek, az utak mentén nyírt pázsit, temérdek muskátli és 10 kilométerenként működő és tiszta WC volt. Az útkaparók tehát odébb mentek egy országgal, ahol tárt karokkal, szállással, bőkezű fizetéssel várták őket.
A Nemzeti Dűlőútkezelő Zrt. költségvetési mutatói pedig végre kedvező tendenciát mutattak, és az öcskös elégedetten dőlt hátra. A dűlőutak meg kezdtek lerothadni. Egy év múlva olyan szintre süllyedt az állapotuk, hogy onnan már a béka seggét is csak erős távcsővel lehetett látni.
Ekkoriban esett meg, hogy az egyik gazda elindult szekerével a szomszédos városba, ahol éppen bor, pálinka és kolbászfesztivált tartottak. A bort ugyan senki nem értette, hiszen a város földrajzi adottságai révén kimaradt a történelmi borvidékek sorából, olyannyira, hogy az ennek ellenére arrafelé szőlőből készített folyadékot még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett bornak nevezni. A polgi mindenesetre borissza volt és senki nem mert ellentmondani neki. Szóval ment a gazda a fesztiválba, úgy gondolta, elad valamennyit a házilag készült portékából a városi népeknek. Befogta az egy szem rossz dikhencet a szekérbe és felpakolt. Vitt lekvárt, befőttet, házi sajtot és némi füstölt disznóságot. Ahogy komótosan hajtott a hepehupás dűlőúton az egyik kátyúban akkorát döccent a szekér, hogy egy guriga sajt leugrott róla és meg sem állt az árokig, ahol el is tűnt a magas fűben. (Az árokpartot sem kaszálta ekkoriban már senki.) Itt lelt rá másnap a kecske és a róka. A kecske az árokpart dús füvében legelészett, ínyenc lévén a papsajt termését csipegette le egyesével. A róka meg egy különösen sikertelen éjszakai vadászatról tartott éppen haza, korgó gyomorral szaglászott a susnyásban, hátha ráakad valami eltévedt egérkére. A sajt láttán mindkettejük szeme felcsillant. Csak az volt a kérdés, hogyan osztozzanak. A róka végül a briliáns megoldással nyisszantotta ketté a gordiuszi csomót. Elharapta a kecske torkát, aztán szőröstül-bőröstül felfalta. (Oké, tudom, de ez egy bitang nagy róka és egy egészen kicsike kecske volt.) Mivel a róka is igen nagy gourmand volt és mint ilyen tudta, hogy az étkezést hogyan illik befejezni, leküldte a sajtot a kecske után. Elégedetten, tele hassal indult hazafelé a bolháktól hemzsegő nyári szállása felé egy kis szunyókálásra. A jóllakottság azonban végzetesen figyelmetlenné tette, így nem vette észre a nyiladék szélén lesben álló erdészt, aki annak rendje és módja szerint lepuffantotta. A brenneke valósággal kettétépte a szerencsétlen rókát, egyből kiszenvedett, még egy rövid fohászra sem maradt ideje.
Szóval eddig lett volna a mese, mindenki vonja le maga a tanulságot, az van ugyanis számos.
Talán az lenne a legkézenfekvőbb, hogy kecskére ne egyél sajtot, mert ólommérgezést kapsz.
Az igazság azonban - mint legtöbbször, most is - ettől sokkal prózaibb.
Kedvenc trombitásom megkérdezte, érdekel-e egy kis kecskehús. Még szép, hogy érdekelt. Két nap múlva hívott is, hogy itt az állat. A fél kecske három darabban érkezett, végül a combját választottam. Még aznap jutottam hozzá mintegy negyven deka rókagombához az egyik kedves kollegina jóvoltából. Együtt volt hát minden egy jó kis fogás elkészítéséhez.

Egyesével sok kicsi poszt lenne, így meg egy teljes ebéd mutatkozik be. Az egész onnan indult, hogy volt lefagyasztva fűszerezett csirke felsőcombfilém, amit már el kéne készíteni.

Leszedtem a kertben a cukorborsó maradékát, hogy abból leves lesz az ebédhez, meg elővettem a fagyasztóból a csirkecombfilét.

Nem keverendő össze a faluhelyen a járda mellé ültetett porcsinrózsával (kukacvirág, kővirág)! Édesapám a szárazság növényének hívta. És valóban, augusztusban, mikor már minden kisült, a tikkadt szöcskenyájak már nem legelésznek, hanem kétségbeesetten próbálnak valami ehetőt találni, a porcsinnak kutya baja sincs. Arcátlanul harsányan virít, ott kandikál a járda repedéseiben. Ha már igen cudarra fordul a szárazság, összecsukja a leveleit, hogy az első esőtől újra virítson.
Ádám-Évánál kezdem, hosszú lesz.
Még tavasszal megszólított a szomszéd néni. Ugyan, hoznék már neki, pontosabban az ő drága kis papagájának egy kis tyúkhúrt, meg - tudja azt a húsos növényt, tudja na. -Porcsint? - kérdeztem. - Azt, azt. - És akkor most melyiket? - Hát mindkettőt. A tyúkhúrral volt egy kis hézag, mivel addigra majd' minden fellelhető helyről kikapáltam. Végül a Hegyen a három éve ültetett almafák tövében találtam. Azokat rendszeresen öntözöm, műtrágyázom, hamar kiserkent alattuk. Csak ügy belemarkoltam, lett egy kisebb szatyorral egyből. Elvittem neki, volt öröm, bódottá'.
A porcsin más tészta volt. Javarészt az is a kapálás áldozatául esett, de azt sem kell félteni. Mikor a "magas ágyásban", a paprikák tövében megláttam, hogy kisarjadt pár, meghagytam valamennyit.
Intermezzo: Szóval magas ágyás. Az Új kertben az előző bérlő rám hagyott vagy nyolc kirothadt aljú lemezhordót. A legkevésbé kérdéses agrofóliával bélelve még megtette víztárolásra, de a többi az kuka. Már, ha lenne olyan a környéken. Elhurcolhatnám a telepre, de valószínűleg meglincselnének, ha beletenném a kukába. Ekkor jött az ötlet, hogy fabrikálok belőle valami "magaságyás"-félét. A kertszomszéd karosszériát lakatol a garázsában, egy kisebb autógyárra való szerszámmal bír, elvágattam vele keresztbe két hordót. Szitáltam beléjük földet, kevertem hozzá érlelt marhatrágyát, a büféből vittem vagy tíz vödör kávézaccot, abból is vegyítettem belé. A tetejüket gyaluforgáccsal mulcsoztam. Kísérletképpen négyfajta növényt ültettem. Patisszont, Balatoni rózsa krumplit, egy paradicsomot és egy paprikát. A patisszon elég vacak lett, nőtt, mint a nyavalya, de termést nem akart hozni. A krumpli alatt termett vagy másfél kiló gumó, meg hat debreceni kolbász méretű pajor, gyaníthatóan valami sárkányt tojt belé. A paradicsom úgy-ahogy elment. De a paprika! A fél hordóval együtt olyan magas volt, mint én, lejött róla vagy két kiló csili. Majdnem sírva fakadtam, mikor november elején elvitte a fagy. Innentől aztán nem volt kérdés, csak paprikát ültetek bele. Tavaly tavasszal elnyisszantottunk még két hordót, így nyolc kis magaságyásom van.
Szóval ott tartottam, hogy kiserkent pár porcsin, én meg hagytam. Egy kicsit félrenéztem, és már mindent beleptek a drágák. Nem hogy egy papagájnak, de egy struccnak is elég lett volna. Egy hétre.

Ekkor kezdett el motoszkálni a gondolat, valahonnan rémlett, hogy ezt meg is lehet enni. A csalán után joggal gondolhatja a nyájas olvasó, hogy "ez is minden sz@rt megeszik". Azért mindent nem, de igyekszem. Szóval utánajártam, és kiderült, hogy nagyjából háromféle étel szoktak készíteni belőle. Salátát, főzeléket és krémlevest. Nekem valahol az utóbbi kettő közé sikerült belőni az ételt.

Gyerekkori kedvenc! Különösen, hogy ezt mindig én sütöttem a családnak 9 éves korom óta. Persze akkor nem szilvalekvárt használtam, hanem hitlerszalonnát, mert csak az volt. Fiatalabbaknak: ez egy tömbösített lekvár volt magas birs pektin tartalommal, így nem olvadt el sütés közben, és nem folyt ki a buktából (sem). Hogy valójában miből volt, senki nem tudta, de sütésálló volt!

Mostanság ezt a tömbösített lekvárt nemigen lehet kapni, de gondoltam, hogy egy igazi kemény szilvalekvár kisegít, pláne, hogy magam főztem sütőben a szomszédasszony szilvájából...

Tinédzserkoromban rengeteg házibulit tartottam, mert a szüleim gyakran utaztak, én meg - nem szégyellem - imádtam a társaság központja lenni. Persze anyagilag nem voltam nagyon eleresztve, de azért valamit mindig kellett készíteni a bulikra, hogy ne csak igyanak a haverok, mert felmosni nem szerettem ...

Szerencsére anyám mindig segített, így tőle megtanultam egy receptféleséget, amit aztán rendszeresen használtam - már akkor is az éppen változó hangulatomhoz igazítva (akkor még nem volt ismert az "újragondolva" kifejezés).

Most viszont a fiam jelentkezett, hogy szeretné ő is megtanulni ennek a pástétomnak a receptjét (merthát ő most van abban a korban ...).

A shimeji gomba az utóbbi pár évben terjedt el idehaza, amikor rájöttek, hogy könnyű termeszteni, és elég jó nyereséggel lehet eladni.

Egyetlen gondom van csak vele, hogy rengeteg műanyagba csomagolják :( Szerencsére a tálkák mehetnek a szelektívbe, mert újrahasznosíthatók. Környezettudatosságot félretéve, soha nem tudok ellenállni neki. Ráadásul relatíve kis kiszerelésben kapható (15 dkg), bár ritkán lehet 300 Ft alatti árat látni.

Minden délutánom egyformán zajlik mostanság. Négyig dolgozom, beugrom a boltba, ha kell valami, aztán söprés haza. Átöltözöm, kicsit szöszmtölök, aztán irány a kert. Leszedem, amit kell, kapálok, öntözök, vizet húzok a kútból teszek-veszek, hipp-hopp este is van. Egy-két pohárkára megállok a kávézóban, öreg este van, mire hazaérek. Gyors fürdés, vacsora és már vége is van a napnak. Szinte semmi időm nincs főzni, két hétvége is úgy ment el, hogy egy kifőzdében vettem pár adag ételt és arra jártam rá, mikor megéheztem. Közben meg a kert ontja a zsenge zöldségeket. Na ennek vetettem véget kedden.
Lenyisszantottam három cuki cukkinit, felhúztam mellé egy ezüsthagymát, a fokhagyma már itthon volt, a hétvégén szedtem fel. Hazafelé vettem egy kis sajtot meg tejszínt, ezzel együtt is volt minden egy könnyű, rapid nyári fogáshoz.

Nem vagyok híres a gyors ételekről, sok időt elvesz a fényképezés és az ételek kitalálása/kreálása. Tegnap kaptam egy marék rókagombát a barátunktól, akinek dílere van. Nomeg ugyanannyi vargányát is - hamár lúd, legyen kövér. Sőt! Vettem 10 dkg ördögszekér gombát is a Li..-ben, mert akciós volt (és nagyon szeretem).

Ez pont egy-egy reggelire való adag, és vétek lenne hagyni megpunnyadni a hűtőben. Igaz, hogy 36 fok van, de a teraszon ott az indukciós rezsó, azon megcsinálom és mindegyiket bemutatom ebben a posztban. Három teljesen eltérő gombás tojás ...

Ez már önmagában is ellentmondás, mert húslevest nálunk csak nagyfazékban lehet főzni! Feleségem jön haza az USA-ból a nagy unokázásból, és kérdeztem, mit főzzek neki.

Azt mondja, főzzek egy kis húslevest. Ne sokat, nehogy azt együk egy hétig! Hát ezzel feladta a leckét. Kérdeztem, hogy a kispiros fazék elég lesz-e (1 l), mire helyeselt, hogy az két napira megfelel :)

Tavalyelőtt ültettünk hét sor epret Kistesó kertrészébe. Vett valami szövött ültetőfóliát, ragaszkodott hozzá, hogy abba ültessük. Éppen áprilisig bírta. Már az is megviselte, hogy ültetéskor ráléptünk, de aztán a tél, no meg nap és a szél megtette a magáét, apró cafatokra ment az egész, mint egy papír zsebkendő a vízben. A palántákat a szokásos módon szereztük be: kértünk minden ismerőstől párat, a másik kertből is szedtem fel, meg Kistesó hozott a lányától "folyton termőt". Ezekkel az a tapasztalatom, hogy olyan, mint a mindentudó ketyere, egyiket sem tudja igazán. A folyton termő dolgok a főidényben sem muzsikálnak igazán, utána meg csak a vesződség van vele, át kell böngészni a temérdek ágyást pár szem nyeszlett eperért. Na ez a fajta rácáfolt a teóriára, tavaly még november elején is lejött bő fél kiló hetente.

Találtam a csodahüttőben egy adag marhahátszínt, ami oly világos volt, mintha borjú lenne. Szelethúsnak nem akartam megsütni.

Végül egy alaposan megfűszerezett ragura esett a választásom, hisz most vannak a zöldfűszerek az aromájuk csúcsán.

Régen volt már a blogon, de eleddig ez izlett a legjobban a sok közül, amit ettem. Kedvenc Táncos Társamnak készítettem, aki nagyon szereti, de már nem jut hozzá.

Biztos, ami biztos, sokat főztem a krumplipaprikás részéből (én azzal készítem), majd lefagyasztattam vele 4 adagra valót: legalább tud készíteni, ha ezt kíván enni. Egy tésztát csak meg tud főzni ...

Mifelénk így nevezik, mikor az ősszel a felszedésnél földben maradt krumpli tavasszal kihajt. Nem kell túl nagy trehányságra gondolni, a legnagyobb odafigyelés mellett is benn marad pár szem. Amikor megindulnak a tavaszi munkák, az ember kicsapja őket ha láb alatt vannak. Nálam is akadt, főleg a gerillakertben, de a másikban is kikandikált pár. Különösebben nem voltak útban, hagytam is őket a fenébe. Igaz, kicsit furán mutatott a két paradicsom között virító krumplibokor.

Múlt héten aztán úgy döntöttem, kibököm őket ásóval, lesz egy kis zsenge újkrumplim hétvégére ebéd gyanánt. Volt benne Impala és Rózsakrumpli is. Sok nem lett, ezért felhúztam pár céklát - bíborhenger fajtájút -, azzal már elegendőnek bizonyult. A bő három hónap alatt szépen megnőtt a cékla, ahhoz képest, hogy áprilisban a temérdek levéltetű majd elvitte a hátán, és öntözni is bőven kellett a szárazság miatt.

Pár csirkecombot beszereztem mellé, mégsem vagyok én kecske, hogy csupa zöldséget egyek.

Vendégposzt látjátok feleim szümtükkel tepsijéből

Azt mondják a lustának, ne tátsa a száját, nem repül bele a sült galamb. Pedig bizony repül. Csak nem a galamb, hanem az, aki szeretné megenni.

Gyerekkoromban apám tartott galambokat, ezért számomra ez nem egy ismeretlen eledel. Igaz nem kilós tyúkszerű madarak voltak, hanem csak olyan kis stasszer, meg posta, de a fiókákból nagyon finom leves főtt, és a húsa ízes volt habarékos bundában megsütve.

Aztán elmúltak az évek, galambot ritkán főztem, és minél messzebb kerülem a régi háztól, annál gyakrabban jutott eszebe anyám galamblevese. Szét is néztem a piacon, és szerencsével jártam, találtam egy kistermelőt, aki rendelésre szokott konyhakész galambot árulni.

Gyorsan rendeltem is négyet. Nem kell megijedni, ez két embernek éppen elég arra, hogy egyszer jóllakjon vele.

Fiam jelezte, hogy a hét végén lesz akciós kagyló egy négybetűsben. Ami azt jelenti, hogy kihozza, megpucolja, de főzzem meg neki :)

Amúgy is régen készítettem már, ideje hát belefogni. Meg is érkezett az igencsak olcsó kagylóval, kicsit több, mint 3 kilóval. Hogy ennyit ketten hogy eszünk meg, még nem volt világos, de majd kiderül a megoldás. A leírásban többesszám és egyesszám első személy is előfordul. Ketten főztünk a fiammal!

A gyerekek szerint tavaszi sárgarépás-borsós melegvíz. Hiába no, az izlést tanulni kell, nem örökölhető :)

A világ legegyszerűbb levesei közé tartozik, szinte percek alatt összeállítható (és tényleg répás-borsós víz lesz :). Viszont az íze mindenért kárpótol!

Vendégposzt látjátok feleim szümtükkel tollából

Sokszor előfrodul, hogy az ember éhes, de nem tudja mit is szeretne enni. Azt érzi, hogy valami ízeset, finomat, no de mi legyen az? Édes, sós, savanyú, keserű? Micsoda kínzó kérdések.

Nos én is megéheztem, de nem tudtam eldönteni mit szeretnék enni. Bekukkantotttam ezért a hűtőbe, gondolván majd csak akad benne valami, amiből össze lehet dobni egy gyors, és ízes ételt.

Szerencsém volt, mert sok alapanyagot találtam, melyek nagy reményekkel kecsegtettek.

Elsőként megláttam egy csomag spárgát, majd egy doboz laskagombát, és néhány szép csiperkét. Indulhat a műsor!

Ezt mindig nagyon szerettem. Régen lehet mirelit formában kapni, csak ki kellett sütni. Mostanság viszont még rántott velőt se látok fagyasztottat. Nincs más hátra, meg kell tanulnom.

Életemben nem dolgoztam még velővel, de a minap beleütköztem a madarasban kimért alapanyagba, amiből két kilót akart a hentes adni, de azért erről lebeszéltem ...

Két olyan hozzávaló, amivel nehéz melléfogni. A csülök - légyen nyers vagy füstölt - kiváló alapanyag egy sor ételhez, babbal vagy káposztával, sütve vagy főzve, remek eredményt hoz. A tócsi is hasonló, főételként akár magában, netán kis tejföllel, valami finomsággal töltve, esetleg nyitrai szelet vagy mátrai borzaska bundájaként, de még cukkinivel megerőszakolva is finom étel.
Úgy okoskodtam, hogy két ilyen príma dolog társítása talán még magasabb szintre emelheti az élvezetet.
Emelte.

Nem mindegy ám, hogy tavaszi vagy őszi káposztából készül. Az ősziben sokkal több a cukor és kevesebb a víz, mint a tavasziban, így gyorsabban lehet karamellizálni.

Mivel az elkészítése hosszadalmasabb (rengeteg vizet kell elpárologtatni), ritkán vállalkozom ilyentájt a megfőzésével, de most valahogy nagyon megkívántam egy nagy adagot. Ráadásul az új négybetűsben, Solymáron kaptam szép fodros nagykocka tésztát, ami hiánycikk a helyi négybetűsökben.

Egyik szomszédasszonyunk* rendszeresen meglep minket egy tányérkával a frissen sült fahéjas csigájával, amit én nagyon szeretek. Most, hogy senki más nem sertepertél a konyhában, nekiálltam én is megsütni.

Elsõre a fahéjas csigát készítettem el, amúgy is vendéget vártam ebédre. Hamár így benne voltam, másnap megpróbáltam a kakaós változatot is. A kettõt most egyszerre posztolom, mert az eltérés nagyon kicsi.

Nálunk krumplipaprikásnak hívják, de a kettő ugyanaz! Alap kritérium a készítésénél, hogy legyen öreg krumpli odahaza. Valamiért újkrumpliból egészen más az íze - tán, mert az sokkal vizesebb krumpli!

Namost már egy ideje azon filozofálok, hogy jó lenne főzni egyet. Különösen azóta, hogy kedvenc táncpartnerem olyan jóízűen ette egy éve! Még azt is megkérdezte, hogy szétnyomhatja-e villával, mert náluk otthon ... nem szokás.

A veteményben nagyra nőt az az egy sor spenót, amit március közepén vetettem - hála a gyakori locsolgatásnak (meg a trágyázott földnek). Vacilláltam, hogy mi legyen belőle: egy teljes kiló harsogóan zöld, zsenge levelek. Természetesen a szokás hatalma győzött, már igencsak kivántam a főzeléket.

Persze sokféle főzeléket lehet belőle készíteni, így most egy kicsit másfélét kevertem, mint általában. Ehhez segítséget nyújtott a medvehagymaszezon is.

Nagyon ráéheztem egy kis kacsára, ezért azután vettem is két combot. Azután megláttam egy kiló fiatal kacsaszárnytövet, amit szintén kosárba tettem (soha ne menj éhesen vásárolni).

Egyedül vagyok itthon pár napig, elkészítem mindkettőt egy ételnek. Amikor elkezdtem összeszedni a hozzávalókat, akkor találtam ki, hogy először is megsütöm serpenyőben, majd tepsiben - hagymaágyon - kockára vágott krumplival fogom megpárolni sörben.