Akár egy tanmese címe is lehetne, valami modern Aesopus billentyűjéből. Valahogy így.
A soros (sic!) választásokat követően a miniszterelnök vállalkozó barátjának legkedvesebb unokaöccsét nevezték ki a Nemzeti Dűlőútkezelő Zrt. élére. Az az apróság, hogy az öcskös nagyjából annyit ért a dologhoz, mint hajdú a harangöntéshez, senkit nem zavart. A személyes audiencián annyit kötött a Nagy Ember a lelkére, hogy záros határidőn belül nyereségessé kell tennie a céget. Egy céget, amely az állam által az adófizetők pénzéből csurgatott költségvetésből működik, nyereségessé tenni, na ez volt a kihívás. Az öcskös a szokásos rendrakás után - kibaszkodott pár neki nem tetsző arcot és felvette két hajdani kollégiumi szobatársát - nekiveselkedett a feladatnak. A kiadásokat átnézve feltűnt neki az útkaparók serege. Ami a fizetést illeti, a bérlista alján kullogtak, de nagy számuk miatt jelentős kiadást jelentettek a cégnek. Gondolt egyet és kirúgta a nyolcvan százalékukat. A maradék a következő fél évben mondott fel, miután kiderült, hogy a munkájuk az ötszörösére nőtt, és az egyik jogász haver leleményessége - a kollektív szerződésben talált joghézag - következtében a fizetésüket sikerült a felére csökkenteni. Az útkaparók nem dőltek a kardjukba. Ugyanebben az időben a kies Nyugat-Szomszédországban éppen belefogtak egy hosszútávú programba, melynek célja a dűlőutak teljes rekonstrukciója, valamint azok folyamatos karbantartása volt. A főutakkal és a sztrádákkal eddigre végeztek, az utak mentén nyírt pázsit, temérdek muskátli és 10 kilométerenként működő és tiszta WC volt. Az útkaparók tehát odébb mentek egy országgal, ahol tárt karokkal, szállással, bőkezű fizetéssel várták őket.
A Nemzeti Dűlőútkezelő Zrt. költségvetési mutatói pedig végre kedvező tendenciát mutattak, és az öcskös elégedetten dőlt hátra. A dűlőutak meg kezdtek lerothadni. Egy év múlva olyan szintre süllyedt az állapotuk, hogy onnan már a béka seggét is csak erős távcsővel lehetett látni.
Ekkoriban esett meg, hogy az egyik gazda elindult szekerével a szomszédos városba, ahol éppen bor, pálinka és kolbászfesztivált tartottak. A bort ugyan senki nem értette, hiszen a város földrajzi adottságai révén kimaradt a történelmi borvidékek sorából, olyannyira, hogy az ennek ellenére arrafelé szőlőből készített folyadékot még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett bornak nevezni. A polgi mindenesetre borissza volt és senki nem mert ellentmondani neki. Szóval ment a gazda a fesztiválba, úgy gondolta, elad valamennyit a házilag készült portékából a városi népeknek. Befogta az egy szem rossz dikhencet a szekérbe és felpakolt. Vitt lekvárt, befőttet, házi sajtot és némi füstölt disznóságot. Ahogy komótosan hajtott a hepehupás dűlőúton az egyik kátyúban akkorát döccent a szekér, hogy egy guriga sajt leugrott róla és meg sem állt az árokig, ahol el is tűnt a magas fűben. (Az árokpartot sem kaszálta ekkoriban már senki.) Itt lelt rá másnap a kecske és a róka. A kecske az árokpart dús füvében legelészett, ínyenc lévén a papsajt termését csipegette le egyesével. A róka meg egy különösen sikertelen éjszakai vadászatról tartott éppen haza, korgó gyomorral szaglászott a susnyásban, hátha ráakad valami eltévedt egérkére. A sajt láttán mindkettejük szeme felcsillant. Csak az volt a kérdés, hogyan osztozzanak. A róka végül a briliáns megoldással nyisszantotta ketté a gordiuszi csomót. Elharapta a kecske torkát, aztán szőröstül-bőröstül felfalta. (Oké, tudom, de ez egy bitang nagy róka és egy egészen kicsike kecske volt.) Mivel a róka is igen nagy gourmand volt és mint ilyen tudta, hogy az étkezést hogyan illik befejezni, leküldte a sajtot a kecske után. Elégedetten, tele hassal indult hazafelé a bolháktól hemzsegő nyári szállása felé egy kis szunyókálásra. A jóllakottság azonban végzetesen figyelmetlenné tette, így nem vette észre a nyiladék szélén lesben álló erdészt, aki annak rendje és módja szerint lepuffantotta. A brenneke valósággal kettétépte a szerencsétlen rókát, egyből kiszenvedett, még egy rövid fohászra sem maradt ideje.
Szóval eddig lett volna a mese, mindenki vonja le maga a tanulságot, az van ugyanis számos.
Talán az lenne a legkézenfekvőbb, hogy kecskére ne egyél sajtot, mert ólommérgezést kapsz.
Az igazság azonban - mint legtöbbször, most is - ettől sokkal prózaibb.
Kedvenc trombitásom megkérdezte, érdekel-e egy kis kecskehús. Még szép, hogy érdekelt. Két nap múlva hívott is, hogy itt az állat. A fél kecske három darabban érkezett, végül a combját választottam. Még aznap jutottam hozzá mintegy negyven deka rókagombához az egyik kedves kollegina jóvoltából. Együtt volt hát minden egy jó kis fogás elkészítéséhez.
Hozzávalók a páchoz:
- 0,5 l száraz vörösbor
- 1,5 l víz
- 1 szál petrezselyem gyökér
- 3 kisebb sárgarépa (vagy amilyen színű éppen akad)
- 1 fej vöröshagyma
- 5 gerezd fokhagyma
- 1 ágacska rozmaring
- pár szál kakukkfű
- 3 babérlevél
- pár szem fekete bors
- pár szem borókabogyó
- 1 szárított csili
- 1 teáskanál reszelt citromhéj (akár ugyanannyi kandírozott)
A sütéshez:
- pár gerezd fokhagyma
- rozmaring
- só
- őrölt fekete bors
- 20 dkg bacon
- 1 fej vöröshagyma
- sertészsír
A szószhoz:
- 40 dkg erdei gomba
- pár kanál pecsenyezsír és szaft
- 2 dl habtejszín
- Azért nem árt, ha a fentieken kívül beszerzünk egy 1,6 kg-os kecskecombot is, mert magukban nem sokra megyünk velük.
Elsőként a pácot főztem meg, mivel három napig szándékoztam pácolni a húst. A zöldségeket felaprítottam, hozzáadtam fűszereket, beleöntöttem a bort és a vizet. A forrsától számított húsz percig főztem, majd kihűtöttem.
A kihűlt pácot a húsra öntöttem és lefedtem frissen tartó fóliával. Három napig pácoltam a hűtőben a húst, napjában kétszer megforgattam.
A pácból kivéve lecsöpögtettem és szárazra töröltem. Megtűzdeltem fokhagymával és rozmaringgal, sóztam és borsoztam.
A vöröshagymát felszeltem, a tepsi aljára tettem, majd erre kanalaztam a zsírt. Ráhelyeztem a combot és befedtem a baconnel.
Öntöttem alá a pácléből egy keveset, lefedtem alufóliával és betettem a sütőbe hármas fokozaton két órára.
Két óra múlva levettem a fóliát és visszatettem a húst kicsit pirulni. Az alatta lévő szaftból és zsírból kivettem pár kanállal.
Míg a hús sült, összeállítottam a szószt. A gombát félbe-negyedbe vágtam.
A hús alól elcsent zsíron megpirítottam a gombát, majd felöntöttem némi szafttal és abban megpároltam.
Végül hozzáadtam a tejszínt és kiforraltam.
A húst párszor meglocsoltam a szaftjával és készre sütöttem.
Sós vízben főtt burgonyával és a gombaszósszal tálaltam.
Szinte minden a várakozásaim szerint sikerült. A hús omlós volt, a szalonnának és a pácolásnak köszönhetően nem száradt ki. Az íze kicsit szokatlan volt számomra, de egyáltalán nem volt rossz. Pár evésre simán elfogyott, csak a krumplit kellett pótolni hozzá, mert az első főzést valaki megette. A szaftból és a zsírból remek pecsenyezsírt kevertem, egész héten rájártam nassolni.
Előkészületben: BigMekk, avagy a kecskeburger.
