Egyik délután, ahogy hazaérkeztem, máris elkezdett vonyítani a kaputelefon. Nem szoktam foglalkozni vele, most is hagytam a fenébe, biztos megint valami házaló/hittérítő/küldönc. Kitartó volt. Fél perc után, ahogy elhallgatott, újra rákezdte. - Na,- gondoltam - ez tőlem akarhat valamit. Felvettem.
- Jaj drágám, Erzsi néni vagyok - jött a vékonyka hang a kagylóból - tudja a B lépcsőházból. Nem tudna nekem hozni megint egy kis kaprot, tudja tavaly is hozott nekem, mert szombat óta ott áll az uborka a konyhában és nem tudtam eltenni, mert a piacon nem kaptam kaprot...
Itt kapcsolt szét 30 másodperc után a kaputelefon. Letettem, kisvártatva szólt is megint.
- ... és most nem tudom, mit csináljak, leviszem kocsival a kertbe, csak adjon már nekem egy keveset...
- Semmi gond Erzsi néni, - vágtam közbe - most főzök, de fél hat fele megyek le és akkor megoldjuk.
- Jaj de nagyon köszönöm - hálálkodott - majd sütök magának valami finom sütemény, mit szeret, édeset vagy sósat?
- Mindegy. Na, majd fél hat fele felcsöngetek.
- Jaj nagyon köszönöm aranyom.
Erzsi néni nyugdíjas tanárnő. Mindenki ismeri, ő is ismer mindenkit, vagy tanítvány volt, vagy tanítvány szülője. Egyedül él egy 20 éves macskával, aki (sic!) néha kiszökik a lakásból és olyankor a fél telep keresi. Apró termetét még kisebbre húzta már össze a gerincét sújtó ízületi betegség, de egész nap tesz-vesz, süt-főz. Elképesztő ruhákban és elképesztő frizurával (amit szerintem habverővel állít elő, mert olyan ritka, hogy átlátni rajta) kiállításmegnyitókra, színházba, az ördög tudja milyen rendezvényekre jár folyton az apró Toyota Yarisával. Szóval kitölti az életét.
Főztem egy gyors tökfőzeléket, aztán a jelzett időben ott is voltam a lépcsőházuk előtt. Fürgén lekacsázott a lépcsőn, nyitotta a járgány és már söpörtünk is. Ahogy kifordultunk a ház elől, el is csodálkoztam, hogy ilyen hamar Angliába értünk, mivel gyakrabban ment az út bal oldalán, mint a jobbon. Szerencsére, azért ha jött valami szembe, visszahúzódott a sávjába. Magamban azért elkezdtem mormolni pár általam ismert imát (nem túl nagy a repertoár). A körforgalomba kis keréknyikkanással bevágtunk egy érkező kocsi elé, hogy aztán a körforgalom közepén nyomjon egy satuféket.
- Jaj, kiszaladt a kiskutya az útra! - sopánkodott.
Jobbra néztem, tényleg kiszaladt, úgy száz méterrel feljebb. Szerencsére nem lett baja. Nekünk sem. Innentől már csak mereven néztem magam elé, és navigáltam, hol forduljon be. Leparkoltunk a kert mellett, betessékeltem.
- Jaj, milyen szép, jaj mi az, olyanról még nem is halottam. Jaj de szép mangold, jaj és azt hogy szeretem.
- Jaj - gondoltam. - Tessék leülni a padra, mindjárt szedek kaprot meg mangoldot is - mondtam. Hangosan köszöntem a szomszédoknak. Erzsi néni is megnézte őket, természetesen egy volt tanítvány volt, meg az anyukája, aki mellesleg régi barát is volt.
- Jaj Jolánkám (vagy ki a csuda), de rég láttalak, hogy lefogytál, jaj kedvesem, - fordult hozzám - hogy tudnék közelebb menni a kerítéshez?
- Itt a két sor paradicsom közt, de a karóba óvatosan tessék kapaszkodni, mert nem bírja el.
Odaóvatoskodott a kerítéshez, aztán tíz percig mondták a magukét: az az áldott jó férj, aki már tíz éve itt hagyott, az a másik, aki már tíz éve itt hagyott egy másik miatt...
Leszedtem, ami kellett, aztán nézegettem az égre fel, hátha bevág valami ménkő, vagy valami ménkő nagy meteor, már az is megváltás lenne. Szerencsére a szomszédasszonynak is mehetnékje volt, úgyhogy megegyeztek egy találkában, valamikor a homályos jövőben és elköszöntek.
- Jaj aranyos, hogyan tudnék visszamenni?
- Nem abban a sorban, hanem eggyel jobbra, ott nem olyan süppedős a föld.
Természetesen kicsit megtántorodott, belekapaszkodott egy paradicsomkaróba. A karó halk reccsenéssel tőből kitört, gyorsan elkapott egy másikat, ami szintén megadta magát, de szerencsére Erzsi néni visszanyerte az egyensúlyát. Gyorsan odamentem, belekaroltam és kivezettem a televényből.
- Jaj, eldőltek a paradicsomok, most mi lesz? - sopánkodott.
- Ne tessék foglalkozni vele, akad még karó, majd leverek másikat.
- Jaj... - Na innen jött még tíz perc mentegetőzés és ugyanannyi hálálkodás, aztán nagy nehezen megnyugodott. Kikísértem a kocsihoz, bepakoltam a zöldeket a csomagtartóba. A kertben leültem a padra, elszívtam egy cigit. Mikor kicsit magamhoz tértem, kikaróztam a szerencsétlenül járt növényeket és nekiláttam öntözni.
Hazafelé gondoltam, megnézem már az okosmobilon, milyen idő jön? Tapogatom a zsebem, a telefon sehol. Biztos otthon maradt. Otthon nem leltem, megcsörgettem a városi telefonról, semmi. Söprés a kertbe. Az egyik szomszéd szerencsére még ott volt, megkértem, hívjon fel. Körbejártam a kertet, a helyet, ahol kiszálltam a kocsiból, semmi. No, akkor ha szerencsém van, akkor a kocsiban esett ki, ha nem, holnap mehetek letiltani a kártyát, meg beszerezni egy másik telefont. (Ahhoz mondjuk éppen nem sok kedvem volt.) Este már nem akartam zavarni Erzsi nénit, reggel fél hét fele elmentem arra. Éppen jött haza éjszakából Viki, megkértem, csörgessen meg. Rátapasztottam a fülem a kocsira, és benn csörömpölt a telefon! Felcsengettem, alig három hívásra sikerült megértetnem, mi a baj. Ledobta a kocsikulcsot, magamhoz vettem a mobilt, felvittem a kulcsot, aztán indultam melózni.
Vasárnap kora délután keveredtem haza az évi rendes osztálytalálkozóról. Szokatlanul jól bírtam, de azért kicsit törődött voltam, hiába, két nap szakadatlan nyakalás még az én Krupp-acél szervezetemnek is sok. Dobtam egy gyors zuhanyt és nekiláttam egy kis sziesztának. Épp elszundítottam volna, mikor megszólalt a kaputelefon.
- Jaj kedvesem, Erzsi néni vagyok, egész hétvégén kerestem, csináltam egy kis töltikét a mangoldból, abból akartam hozni kóstolót. Mindjárt felmegyek érte és áthozom.
- Magamra kapok valamit, aztán átmegyek érte - mondtam.
Lementem a ház elé, jött keresztül a kerteken egy kis műanyag tányérral, amit alufóliával takart le.
- Csináltam egy kis töltikét, gyros fűszert tettem bele... - és így tovább két percig.
Megköszöntem, illendően elköszöntem, aztán húztam haza. A tányért bevágtam a hűtőbe, magamat meg az ágyba.
Este öntözés után konstatáltam, hogy bizony nem sok kaja van otthon. Kevés kenyér és a töltike! Éppen elég lesz vacsorára. Meglepően finom volt, a fűszerezés nem volt túl markáns, de jól kivehető, a paradicsomos mártás is kellemes volt. Na, ezt nekem is meg kell főznöm. Megfőztem.
Hozzávalók:
- 1 kg sertéslapocka
- mangold (nem mértem le, egy bolti bevásárlókosár épp tele volt vele)
- 3 közepes fej vöröshagyma
- 1 teáskanál oregánó
- 1 kávéskanál kakukkfű
- 1 kávéskanál görögszéna
- 1 kávéskanál bazsalikom
- 1 kávéskanál rozmaring
- 1 késhegynyi bors
- 3 gerezd fokhagyma
- 3 evőkanál liszt
- 2 l házi paradicsomlé
- 1 csokor zellerlevél
- olaj
- só
Két fej vöröshagymát apróra vágtam és olajon megpirítottam.
Beleszórtam a lisztet, megpirítottam és felöntöttem a paradicsomlével. Kicsit talán soknak tűnik ez a mennyiség, de éppen elegendőnek bizonyult.
Kiforraltam, elzártam a gázt és beleforgattam az összevágott zellerlevelet.
A húst a harmadik fel hagymával együtt ledaráltam, sóztam, hozzáadtam a fűszereket és a lereszelt fokhagymát és az egészet jól összedolgoztam.
A mangoldról levágtam a szárat és félretettem. A levelekből kivágtam az ereket.
A leveleket enyhén sós vízben blansíroztam. Nagyon kevés kellett nekik, mire a képet elkészítettem, szedhettem is ki a vízből.
A hússal töltött káposzta módjára kis töltelékeket csináltam a levelekből.
A tepsi aljába először az összevágott szár került, amit meglocsoltam a paradicsomszósszal.
Erre jöttek a töltikék és a maradék szósz.
Alufóliával lefedve 70 percig sütöttem hármas fokozaton, majd fólia nélkül még húsz percig, hogy kicsit sűrűsödjön a szósz.
Kevés krumplit főztem hozzá a szénhidrák kedvéért.
Igen jól sikerült. Nem mondom, hogy a mangold sokkal finomabb lett, de a hús fűszerezését remekül eltaláltam és az elég sokat hozzáadott. A szárak puhára párolódtak a szószban, és azok ízére nem lehetett panaszom. Most már csak valami ízletesebb levelet kell találni erre a célra és tökéletes lesz.