Akár egy tanmese címe is lehetne, valami modern Aesopus billentyűjéből. Valahogy így.
A soros (sic!) választásokat követően a miniszterelnök vállalkozó barátjának legkedvesebb unokaöccsét nevezték ki a Nemzeti Dűlőútkezelő Zrt. élére. Az az apróság, hogy az öcskös nagyjából annyit ért a dologhoz, mint hajdú a harangöntéshez, senkit nem zavart. A személyes audiencián annyit kötött a Nagy Ember a lelkére, hogy záros határidőn belül nyereségessé kell tennie a céget. Egy céget, amely az állam által az adófizetők pénzéből csurgatott költségvetésből működik, nyereségessé tenni, na ez volt a kihívás. Az öcskös a szokásos rendrakás után - kibaszkodott pár neki nem tetsző arcot és felvette két hajdani kollégiumi szobatársát - nekiveselkedett a feladatnak. A kiadásokat átnézve feltűnt neki az útkaparók serege. Ami a fizetést illeti, a bérlista alján kullogtak, de nagy számuk miatt jelentős kiadást jelentettek a cégnek. Gondolt egyet és kirúgta a nyolcvan százalékukat. A maradék a következő fél évben mondott fel, miután kiderült, hogy a munkájuk az ötszörösére nőtt, és az egyik jogász haver leleményessége - a kollektív szerződésben talált joghézag - következtében a fizetésüket sikerült a felére csökkenteni. Az útkaparók nem dőltek a kardjukba. Ugyanebben az időben a kies Nyugat-Szomszédországban éppen belefogtak egy hosszútávú programba, melynek célja a dűlőutak teljes rekonstrukciója, valamint azok folyamatos karbantartása volt. A főutakkal és a sztrádákkal eddigre végeztek, az utak mentén nyírt pázsit, temérdek muskátli és 10 kilométerenként működő és tiszta WC volt. Az útkaparók tehát odébb mentek egy országgal, ahol tárt karokkal, szállással, bőkezű fizetéssel várták őket.
A Nemzeti Dűlőútkezelő Zrt. költségvetési mutatói pedig végre kedvező tendenciát mutattak, és az öcskös elégedetten dőlt hátra. A dűlőutak meg kezdtek lerothadni. Egy év múlva olyan szintre süllyedt az állapotuk, hogy onnan már a béka seggét is csak erős távcsővel lehetett látni.
Ekkoriban esett meg, hogy az egyik gazda elindult szekerével a szomszédos városba, ahol éppen bor, pálinka és kolbászfesztivált tartottak. A bort ugyan senki nem értette, hiszen a város földrajzi adottságai révén kimaradt a történelmi borvidékek sorából, olyannyira, hogy az ennek ellenére arrafelé szőlőből készített folyadékot még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett bornak nevezni. A polgi mindenesetre borissza volt és senki nem mert ellentmondani neki. Szóval ment a gazda a fesztiválba, úgy gondolta, elad valamennyit a házilag készült portékából a városi népeknek. Befogta az egy szem rossz dikhencet a szekérbe és felpakolt. Vitt lekvárt, befőttet, házi sajtot és némi füstölt disznóságot. Ahogy komótosan hajtott a hepehupás dűlőúton az egyik kátyúban akkorát döccent a szekér, hogy egy guriga sajt leugrott róla és meg sem állt az árokig, ahol el is tűnt a magas fűben. (Az árokpartot sem kaszálta ekkoriban már senki.) Itt lelt rá másnap a kecske és a róka. A kecske az árokpart dús füvében legelészett, ínyenc lévén a papsajt termését csipegette le egyesével. A róka meg egy különösen sikertelen éjszakai vadászatról tartott éppen haza, korgó gyomorral szaglászott a susnyásban, hátha ráakad valami eltévedt egérkére. A sajt láttán mindkettejük szeme felcsillant. Csak az volt a kérdés, hogyan osztozzanak. A róka végül a briliáns megoldással nyisszantotta ketté a gordiuszi csomót. Elharapta a kecske torkát, aztán szőröstül-bőröstül felfalta. (Oké, tudom, de ez egy bitang nagy róka és egy egészen kicsike kecske volt.) Mivel a róka is igen nagy gourmand volt és mint ilyen tudta, hogy az étkezést hogyan illik befejezni, leküldte a sajtot a kecske után. Elégedetten, tele hassal indult hazafelé a bolháktól hemzsegő nyári szállása felé egy kis szunyókálásra. A jóllakottság azonban végzetesen figyelmetlenné tette, így nem vette észre a nyiladék szélén lesben álló erdészt, aki annak rendje és módja szerint lepuffantotta. A brenneke valósággal kettétépte a szerencsétlen rókát, egyből kiszenvedett, még egy rövid fohászra sem maradt ideje.
Szóval eddig lett volna a mese, mindenki vonja le maga a tanulságot, az van ugyanis számos.
Talán az lenne a legkézenfekvőbb, hogy kecskére ne egyél sajtot, mert ólommérgezést kapsz.
Az igazság azonban - mint legtöbbször, most is - ettől sokkal prózaibb.
Kedvenc trombitásom megkérdezte, érdekel-e egy kis kecskehús. Még szép, hogy érdekelt. Két nap múlva hívott is, hogy itt az állat. A fél kecske három darabban érkezett, végül a combját választottam. Még aznap jutottam hozzá mintegy negyven deka rókagombához az egyik kedves kollegina jóvoltából. Együtt volt hát minden egy jó kis fogás elkészítéséhez.