Blogkocsma

Igazából salsa verde lenne a becsületes neve, - egészen pontosan tomatillo salsa verde - csak hát én erősen belenyúltam. Az "autentikus" receptek mindegyike tartalmaz koriander levelet, azt meg én nem állhatom. Nem vagyok válogatós, ha éhes vagyok, szinte bármit megeszem, de cilantro-t semmiképpen. Nem sokat gatyáztam, petrezselyem levelet tettem az ételbe.
A karácsonyi csomagban kaptam kétféle tomatillo magot is, Cisneros Grande és Verde fajtákat. Én kértem, egyszerűen kíváncsi voltam rá. A paradicsommal együtt vetettem el március végén, négy-négy szemet mindegyik fajtából. Rohadt gyorsan kikelt, nőtt, mint a gomba, mire eljött a kiültetés ideje, felnyúlott, mint a rosseb. Karó mellé ültettem, kikötöttem, a tavaszi szelek így is kitörték az egyiket. Hónaljból kihajtott persze, kicsit csökevényes lett, mostanában - egy hónap lemaradással - kezd teremni. A nyár eleji aszály nem tett túl jót nekik, de azért kitettek magukért, két hete aztán eljött a szüret ideje. A "lufik" szépen megteltek, a növekedő bogyó lassan szétfeszítette a burkot. Felfelé húzva könnyedén letörtek, le is szedtem mind, ami érett volt. Ott helyben el is majszoltam párat, a burok alatt kicsit ragacsos volt, az íze valamelyest az éretlen szilvára vagy ringlóra emlékeztetett. Aztán jött a fejtörés, mi is legyen belőle. A salsa verde adta magát, aztán kiderült, olyan sok mindent azért nem lehet belőle főzni. Lehet krémlevest mixelni belőle, készülhet vele Tomatillo Mary (Bloody Mary változat), de az esetek többségében salátának készítik. Ha szerepel is egy receptben, a végén kiderül, hogy csak salsa lesz belőle. Tacoba töltik, echillada mellé adják. Van néhány étel, ahol együtt főzik hússal, de ha megnézzük a fűszerezést, az is csak egy salsa, csak főve. A másik bajom az volt, hogy szinte minden receptben összeturmixolták az összetevőket. Ha már saláta, ne püré legyen, hanem harapható, roppanós fogás.
Szóval, belefogtam.

A kertben a múltkori óriási spenóttermés után bennhagyott tövek, amik osztoznak a cukorborsóval (a spenót alacsony, a borsó felmászik) szépen hozott levelet, meg magokat is másodjára. Most már nem kíméltem, és felhúztam a töveket. A vastag szárat és a magkezdeményt a komposztba telepítettem, az ehetõ rész meg bejött velem a konyhába.

Ennyire frissen ritkán kerül a konyhapultra spenót, ezért elkezdtem gondolkodni valami más elkészítési módszeren. Mindig csak kifõzöm, de bármilyen kevés vízben fõzöm, rengeteg íz megy le a csatornába a lével. Most akkor nem fõzöm meg!

A tõkehalat már posztoltam, amikor utána egy hétig nem tudtam a lakást kiszellõztetni. Akkoriban biztonságból lefagyasztottam két szeletet, hátha lesz alkalom valamikor megenni.

Az alkalom adódott: feleségem sulikirándul, szabad a gazda :) Roppan üde zöldbab, meg cukorborsó a kertbõl csábított egy rizottókészítésre, de az igazi lökést egy adag lefagyasztott császárgomba adta! Szedni tilos, de megenni jó :)

Annyit emlegettük már itt a blogon. Múlt pénteken délután rá kellett jönnöm, hogy hiába tüsténkedtem majd' egész délelőtt a konyhában, hétvégére nincs ennivaló. Amit aznap produkáltam, csak három-négy nap múlva lesz fogyasztható. Törtem a buksit, mit is főzhetnék, aztán eszembe jutott.
Szeretem a paradicsomos káposztát, de itthon már nemigen fő, csumiban meg már bő két és fél éve nem eszem. Leszaladtam a boltba, vettem egy jó kilós fej káposztát, és szombaton délelőtt  rövid online kutatást követően megfőztem.

Hozzávalók:
- 1 kg gyalult fejes káposzta
- 1 közepes fej vöröshagyma
- 5-6 dl házi paradicsomlé
- 1 kávéskanál frissen őrölt köménymag
- olaj
- liszt
- só és cukor ízlés szerint

A vöröshagymát finomra vágtam.

Legyalultam a káposztát. Ehhez az ételhez egy kicsit vastagabbra kell szelni a káposztát, ezért előkotortam a régi, állítható pengéjű reszelőt, és azon reszeltem le.

A káposztát megsóztam (nem le!), és hagytam állni egy keveset. Felöntöttem fél liter vízzel, és feltettem főni.

A köménymagot a mozsárban durvára törtem, és hozzáadtam a káposztához. Igen jó zsenge volt, fedő alatt nagyjából 40 perc alatt megpuhult.

Egy kanálnyi olajból és egy púpozott evőkanálnyi lisztből rántást készítettem. Felöntöttem a paradicsomlével, beletettem egy teáskanálnyi cukrot, és alaposan kikevertem.

A paradicsomos masszát hozzáöntöttem a káposztához, és kiforraltam. Sűrűn kellet kevergetni, mivel igencsak ragaszkodott volna a lábos aljához. Kicsi sót még elbírt, adtam hát neki.

Véletlenül épp volt kéznél egy bő kiló oldalas, egyik végén egy szép húsos császárvéggel, abból lett a feltét. Hagymát szeltem alá, sóval, borssal fűszereztem, és megsütöttem. A pecsenyezsírból egyúttal meg is volt pár napi reggeli, lágy kenyérrel, friss hazai paradicsommal.

Ez igen jó lett. Pont, ahogy az emlékeimben élt, sűrű volt, zamatos, éppen roppanós. Mondjuk, piszkosul felfújt, de a Hegyen ez nem tűnt fel senkinek.

Írhattam volna, hogy Shrimp Scampi with Linguine, de akkor fejbecsaptok ... Pedig ez a pontos neve. Egyre több étteremben találkozom egy nem létezõ rákfélével, amit "scampi"-nak becéznek. Pedig ez az elkészítési módot jelenti, nem a garnélát!

Kedvenc garnélakészítési mód, amit sokszor gyakorlok. Rengeteg fokhagyma, hagyma, csili. Most éppen a Metro áruházban volt akciós a garnélarák 16/20 pcs/lbs azaz 16-20 darab egy pound súlyban (kb .45 kg). Volt persze 30/40-es is, és azt se hagytam ott, mert a nyers garnélának rengeteg felhasználási módja van, én pedig nagyon szeretem!

Az õszibarack rábeszélt minket, hogy gyorsan jöjjünk haza a nyaralásból, mert õt most és azonnal be kell fõzni, különben lepotyog, oszt nézhetjük. Persze a Metro pont útbaesett, így be is vásároltunk (én például kaptam 1 azaz egy darab borjúlábat, ami nekem pont elég, de ...) sok garnélát. Akciós volt a kék kagyló is, de azt csak magamnak nem fõzök ...

Nem tudok jobb nevet adni neki. Emlékszem, Waka nagy lelkesedéssel beszélt egy spirálszeletelõrõl, de a posztra már nem emlékszem - elnézést! Hopp! Megtaláltam!!! Az evõeszközös fiókban botlottam bele egy hasonló eszközbe. Találtam óriás krumplikat is a pincében.

Na, meglepem a feleségem vele. Úgysem sejti, hogy már hazaértem Németországból, így biztos jólesik a váratlan ebéd neki is.

Ódörögdpusztán így hívták a marinált halat. Talán említettem már, milyen különös népek éltek arrafelé, de merre nem? Akkoriban szakmányban gyártottuk kárászból, az egyes anyamedencében valamiért folyton volt egy jó csapat kárász. Zárt csőhálózatból kapták a vizet a keltetőházzal egyetemben, az ördög tudja, hogy a csudába kerültek bele, éppen oda. Nyár elején került sor a medence takarítására. Meghúztuk hálóval a medencét, a pisztrángokat kifogtuk, áttettük egy másik medencébe. A kárászok szépen elslisszoltak a háló alatt, oda más technika kellett. Elzártuk a befolyó vizet, egy szivattyúval kinyomtuk, ami a medencében maradt, aztán a húsz centis vízből már nem volt menekvésük. A csatornában egy ketrecben várták a sorsukat. A nagyja ment rántani a pusztabélieknek, de az aprajából marinált hal lett. A rengeteg halat betonkeverővel pucoltuk, hogy hogyan, azt fedje jótékony homály.
Maga az étel kiváló a maradék rántott ponty vagy egyéb sült hal "hasznosítására", de alapvetően a viszonylag apró, szálkás halak fogyaszthatóbbá tételére szoktuk használni.
Pár hete megszólított S. Egy kis paprika kellet neki, még a tavalyi rettenetből. Ecetes habanero-trinidad scorpion elegy, és az érettebbekből mixelt "Burning hole" krém. Hamar megegyeztünk, cserébe némi keszeget-kárászt kértem, tudván, gyakran horgászik.
Éppen nem buzgott a munkakedve, ki is mentek másnap lógatni, és estére itt volt az alapanyag.
Cirka tucatnyi kárász, és ugyanannyi dévér volt a vödörben. Megtisztítottam, és az aprajából nyolcat félretettem az ételhez, a többi ment a fagyasztóba egy későbbi sült hal alapanyagaként.

Volt ezen a grillen még hátszín is a lányoknak, így nevezhetném az ételt Surf&Turf-nek, de azt bélszínbõl és homárfarokból illik elkészíteni. No de nem ezen múlik a dolog.

Van az egyik négybetûsben egész tisztességes garnélafarok 30/40 darab/pound méretû, amit itthon már királyráknak is neveznek. Ez a rák tisztességesen van fagyasztva, jégburokban van, és eddig még nem futottam bele kiolvadt zacskóba, és a jég árát sem fizettetik ki. A lényeg viszont, hogy ez nyers rák! A garnélaráknak nagyon rövid elkészítési idõ kell, hogy kijöjjön a textúrája (íze nem nagyon van, leginkább a fûszerezéséhez hasonul). Ha már elõre fõzve vesszük, hõkezelni nem szabad - de akkor minek húznám nyársra? Dekorációnak?

Eszem nem tudom, mikor ettem utoljára - talán a Vakvarjúban valamelyik Éttermek Hete akción, vagy Torkos Csütörtökön. Csak az biztos, hogy csatos befõttesüvegben szolgálták fel ...

Bejelentkeztek a fiamék ebédre, gondoltam jó lesz desszertnek a garnéla-kebab után. Feleségem persze erõsködött, hogy 4 liter tejbõl fõzzem, mert csak. Akkor a tejboltba 4 üveggel mentem, meg egy tejszínessel. Vettünk friss tojást is a kispiacon. Két tálcával. Mert az elsõ tálcát elejtettem ...

Ezzel a recepttel megtanultam végre jó habot csinálni - kétféleképpen is!

Leszedtem az első néhány cukkinit, gyorsan főztem is egy nagy lábos tökfőzeléket. Aztán ki kellett találni, mi legyen a többiből. Pár zacskóval legyalulva ment a fagyasztóba, biztosítandó a téli főzelékellátásomat, de így is maradt pár darab. Eszembe jutott András tökspagettije, gondoltam, kicsit csavarok rajta, és lesz egy finom és főleg gyors ebédem (vacsorám).

2010-ben Magyarország legkedveltebb (vagy legismertebb?) levesének szavazták. A neve általában Ujházi tyúkleves, bár Ujházi Ede eredeti receptje Nagy Endre szerint az alábbiként készült:

„Nem sajnálta a fáradságot, költséget, elutazott Debrecenbe, hogy saját találmányú levesének anyagát beszerezze. Vén kakasok kellettek ehhez a leveshez, amelyeknek megkeményedett izmaiba szerelmi viharok íze-sava gyülemlett össze. Három napig egyfolytában kellett fõlniök, amíg belemáltak a levesbe és eggyé fõttek a zöldséggel, fõként a legendás jelentõségû zellerrel. Különösen vigyázott, hogy el ne kallódjanak a kakasok taréjai és egyéb megkülönböztetõ szervei, amelyeknek átazonosuló képességében babonásan hitt.”

Hogy mi az igazság a tyúk vs kakas álláspontok között, azt már nem tudjuk eldönteni, de Móricz Zsigmond is a kakasra szavazott. Ede viszont nem tud már nyilatkozni.

Végül is nevezhetném kakaslevesnek is, de a fûszerezése Ujháziéval egyezik. Nagylányom kérte, hogy fõzzek egyet, mikor tavaly itthon járt.

Ha lehet, ne kövezzetek meg érte! Amikor az elsõ új kelkáposztát meglátom a boltban, nem tudok neki ellenállni, és gyorsan hazaviszem.

Otthon azután megkérem a feleségemet, hogy fõzze meg. De most nem így történt, mert itthon se volt, ezért magam álltam neki a megfõzésének.

Vagyis szemetlen. A múltkori körmös csülökpörkölt hozzászólva megemlítettem, hogy én bizony egy fél malacfejet azért még beleküldtem volna a biztonság kedvéért. András némiképp viszolygott a gondolattól, mondván, nem szereti, ha visszanéz az étel. Nekem ugyan úgy rémlett, hogy szem nélkül árulják a fejet, de talán rosszul emlékeztem. Kedden piacnap volt, fel kellett keresnem a gatyaárust, gondoltam, belépek a csarnokba, és szembenézek a valósággal. Kedvenc hentesem Cs hamar elkeserített, mondván, rendelt fejet, de nem hoztak. De talán csütörtökön lesz, csörgessem meg szerdán.
- Szuper, - dohogtam magamban - felütötte a fejét a fejetlenség.
Szerdán hívtam is. Hat csengés után nem vette fel, de pár perc múlva visszahívott.
- Szia! Mit szeretnél?
- Szia! Van fej?
- Van ám!
- Mekkorák?
- Két kiló.
- Malacnak mondjuk elég erős, de jó lesz - gondoltam.
- Hogyér' van? - kérdeztem.
- 295.
- Akkor kell kettő, holnap megyek érte.
- Rendben van.
- Másnap mentem is.
Cs sehol, egy kollégája a pultnál. Köszönök.
- Van két fejem.
Értetlenül néz.
- Malacfej.
- Ja! Megnézem.
A hűtőkamrához ment, egy darabig matatott, majd kijött. Benézett a másikba is, jött előre fülét vakarva.
- Nem találom.
- Pedig Cs azt mondta, megvan - feleltem.
Egy darabig ráncolta a homlokát aztán felragyogott az arca, leguggolt és elkezdett a pult alatt matatni.
- Megvan! - mondta diadalmasan.
- Istenem, mint a pacal nyolcvankettőben. Jövőre mit adnak a pult alól? Csirkefarhátat? - Puffogtam megint csak magamban - mi lesz itt kocsonyaszezonban?
Lemérte, négy kiló a kettő. Vettem még egy heveder oldalast csak úgy, fizettem, köszöntem, és boldogan hazamasíroztam.

Mikor szezon van, mindig túlvásároljuk magunkat, aztán itt a gond, mit lehetne belõle fõzni, de gyorsan, míg friss. Minden esetre szétválogattam, hogy a zsengébb szálakból legyen egy krémleves, de a masszívabbakat tepsiben akartam valahogy elkészíteni. Nem a legjobb ötlet ugyanabból az alapanyagból készíteni a levest és a főfogást is, de nem volt más választásom.

Ezért döntöttem egy markánsabb ízesítésről a főfogásnál.

Ha a spagetti jó bolonyai szósszal, miért ne lenne jó az spárgával is. Az is hosszúkás, csak egy kicsit vastagabb, és nehezebb felcsavarni a villára ...

Ahogy a közszféra többi intézménye, úgy a Magyar Honvédség is egy végeláthatatlan papírtengeren úszik. Elkészült egy kazallal nekem is, pecsételve, aláírva - ahogy kell -, felnyaláboltam, és elindultam vele  P Osztályra. B vehemensen püfölte a gépet, mikor a jobbjával az egérhez nyúlt, a ballal belkotort egy zacskóba, és bekapott egyet a benne lévő bigyóból.
- Szia, meghoztad? - köszön, - Kérsz egyet?
- Mi az? - kérdezem.
- Bék rolsz.
- Persze.
- Finom - mondom, - de mi van benne? Adsza csak a zacskót. Mononátrium-glutamát, dinátrium-5-ribonukleotid, dinátrium foszfát - olvasom.
- Az nem jó, ugye? - kérdi.
- Hát, annyira nem - felelem.
- De annyira finom.
- No, majd én készítek valami egészségeset - ígértem.
Elkértem a zacskókat - merthogy volt többféle -, hazahoztam, és elkezdtem spekulálni. A fűszerezés elég érdekes volt, nem is mertem egyfélét alapul venni, az összetevők egy részét képtelen lettem volna itthon reprodukálni. Elég csak a szárított olajbogyót a céklaléport, a tejsavóport, a szilárd írót vagy a sajtport említeni. Végigolvastam a cetliket, nagyjából eldöntöttem, hogy mire képes a konyhám, aztán nekiduráltam magam.

Az õszibarack befõzõs poszt a legsikeresebbek közé tartozik a blogon - több mint 11.000 oldalletöltést ért már meg. Itt az ideje a sárgabarack eltevésének is!

Természetesen a legmelegebb napot választottam a nyáron, hogy kifussak a piacra (Fény u.), és vegyek két rekesz barackot, mert elõzõ nap feleségem hozott egy kilót, ami csodálatos volt. Már lekvár, de teljesen egészséges. Fogalmam sincs honnan hozta az "õstermelõ", mert az egész piacon még csak cseresznye nagyságú barackokat lehetett kapni. Neki sem volt több, csak két rekesznyi. Mivel mind elhoztam, még 20% kedvezményt is kaptam. Nyögtem rendesen a súly alatt, míg lecipeltem az alagsorba a kocsihoz, de délre már haza is értem vele. Feleségem kérte, hogy hagyjak neki valamennyit, mert õ cukor nélkül akarja befõzni ...

Bár A fickó szerint még nincs igazi szabadföldi paprika, nekem azért csak sikerült szednem a veteményesemben egy rendes lecsóra valót. Már igazán ideje volt, hogy beérjen, annyira szerettünk volna lecsót enni.

A lecsófõzés hírére hagyma olvasónk is beindult, és megcsinálta a világ legkirályabb lecsóját a feleségével. Képet ugyan nem küldött, de hiszünk neki. Az enyém nem biztos, hogy olyan jó, de nekünk megfelelt. Ahogy PO mondaná, indulhat a kocsmai verekedés, ki hogy készíti a lecsót. Én így:

Hétvégén ismét megvolt az évi rendes találkozó Tatán. Pénteken délben indultam, nem is főztem hétvégére, minek aszalódjon a frigóban. Vasárnap hazaérve vakartam is a fülem, ugyan mi a csudát egyek. Elég húzós volt az esemény, nem sok kedvem volt főzni, inkább az ágy felé kacsingattam. Tartottam egy gyors terepszemlét a hűtőben, mit lehetne enni. Volt egy fél szál madárlátta füstölt kolbász, egy darabka húsos szalonna a múltkori palacsintából, két pár virsli a fagyasztóban, ami már ki tudja, mióta árválkodott ott, na meg néhány kovászos uborka a kisvödörben. A spájzban egy paradicsomos halat találtam. Pékáru szerencsére volt, csütörtökön este vettem akciós sajtos kiflit, és lefagyasztottam. Igen rövid hezitálás után kiolvasztottam pár kiflit, felpattintottam a halat, megtömtem a bendőt és aludtam estig.
Hétfőn még szabadságon voltam, be kellett pótolni a kiesett hétvégét. Kimentem a hegyre, és megkapáltam a paszulyt. A száraz, köves földön szinte szikrát hányt a kapa. Utána ledobtam a szivattyút a ciszternába, és alaposan beöntöztem a földet. Idén is kibújt pár árva krumpli, ahol nem volt nagyon láb alatt, meghagytam. Ahogy elnéztem, ki is találtam, paprikás krumplit fogok főzni újkrumpliból. Felböködtem az összeset, lett bő két kiló, pedig némelyik bokor alatt csak egy-két szem volt, ebből is látszik, milyen trehány munkát végeztem tavaly ősszel. Ahogy a hagyma közt szedtem, kifordult abból is pár, gondoltam, jó lesz a főzéshez, bár olyan nyeszlettek voltak, újhagymának is alig mentek el.
Tudom, paprikás krumpli csak öreg krumpliból, de szegény ember azzal főz, ami van neki.

Jóbarátunk ismét csodás ajándékkal lepett meg minket: egy tojós tyúk szépen megtisztítva. Még a tojáskezdemények is benne voltak! Ebbõl bizony tyúkleves lesz sok zöldséggel!

Rettenetes rá voltam éhezve már egy gazdag levesre, ez a tyúk pont jókor dugta fel a fejét a csodahüttõben :) Míg a levest fõztem (igen hosszú ideig), jutott idõm egy újabb kenyérkisérletre is.

Na ez elég rendesen képzavar, csak nem tudtam hogy nevezzem. Valamikor a TV paprikában láttam az ötletet talán a Chuck's Day Off sorozatban. Lejegyezni nem állt módomban, a receptet nem találtam a weben, hát a memóriámra hagyatkoztam.

Kaptam a kicsilyánytól egy doboz kagylót Finnországból. Már régen tervezem felhasználni, és ez a recept alkalmas lenne rá. Meg hát amúgy is szabadnapos voltam - feleségem kirándul. Vagyis fõzhetek tengeri herkentyûket. A rizottóhoz mindenképpen kell alaplé - az alkotója szerint ráadásul nem árt, ha valami rákpáncél is fõtt benne.

Könnyû dolgom volt, épp alaplevet és Tom Yum Goong levest fõztem, vagyis volt alaplé és garnélapáncél is.

Évekkel ezelőtt eltöltöttem pár hetet Hévízen, ahol a fájós bütykeimet kezelték. Délre rendszerint végeztem a napi kezelésekkel, rövid szieszta után vándorútra indultam. Az orvos kicsit idegbajos is lett a harmadik hét végére, mert a kezelés alatt egyetlen délutáni viziten sem látott. Szóval kószáltam a városban és a környéken. Az éttermek közelében valósággal gyomorba vágott a tömény ételszag. Nem illat, szag. Vastag, zsíros, rohadt fűszeres, úgy hömpölygött az utcákon, hogy szinte fel lehetett hasalni rá, mint egy gumimatracra a kismedencében. Gondoltam, szegény turisták, ha eme odür alapján alkotnak véleményt a magyar konyháról, bizony el lesznek tájolva erősen. Akkoriban még nem volt olyan hangsúlyos az orosz jelenlét, inkább német ajkúak jártak arrafelé.
Elgondolkodtam, mi is az a magyaros fűszerezés. A legbiztosabb támpontnak az látszott, ha megnézem, mit tesz az Internet népe egy magyaros fűszerkeverékbe. Vöröshagyma- és fokhagymapor, paprika, fekete bors, kömény, kakukkfű, szárított petrezselyem és rozmaring, de egyes receptekben az oregánó is feltűnt.
A napokban - ahogy sütöttem a palacsintát a karfiolleves mellé - eszembe jutott, hogy a palacsinta éppen alkalmas lehet egy ilyen összmagyar fűszerkísérletre. Ki is sütöttem, hogy a langalló/töki pompos szentháromsága, azaz a tejföl-szalonna-hagyma mentén fogom a hozzá való tölteléket készíteni, így pár hozzávalót frissen is bele lehet majd dolgozni, mert szárított petrezselyem és hagymapor épp nem volt itthon.

Minden receptnek van története, ha más nem, hogy miért készítettem. A gyerekek jelentkeztek vasárnapi ebédre, nekem meg semmi nem jutott eszembe, hogy mit adjak nekik. A húsleves az evidens, azt követelik minden alkalomkor, és visznek is nagy befõttes üvegekkel maguknak. De mi legyen a fõfogás?

Feleségem kérte, hogy nekik valami vékony és cipõtalpszerû húst készítsek. Vett is hozzá a napokban egy darab borjúcombot. Szerintem nem egy tipikus grill alapanyag, dehát legyen. Meg eszembe jutott késõbb, hogy van a csodahüttõben 3 zacskó is, amire "Lányok steakje" felirat került. Ekkor beugrott, hogy a fiam hozott egy adag kengurusteaket, mert õ sem evett még, meg én sem, és a Lidl-ben lehetett kapni (ami nincs mifelénk). Egyszer élünk! Meg kell próbálni!

Ez régen libamájjal készült, de ma már csak a profik tudják megkülönböztetni a kacsamájat a libamájtól, viszont az utóbbi az olcsóbb. Az ízük hasonló, a libáé azért finomabb. Ettõl még megettük ...

Mi elsõsorban saját kenyérrel, míg a gyerekekrõl nem tudok nyilatkozni. Amíg anyám élt, a karácsonyi ajándéka egy fél lesütött libamáj volt, a másik felét mi ettük. Három éve már nem készült karácsonyra, de azért emlékszünk rá.

Csütörtökön korán végeztem a melóban, hazafelé beugrottam az ábécébe valami hideg kajáért hétvégére, legyen mit tenni a szendvicsbe, mikor megyek a Hegyre. A hétvégi menüt már kiterveltem, csirkepörkölt nokedlivel. A kovászos uborka is készen volt már hozzá, épp előző este szűrtem le. A boltban csak megszokásból kanyarodtam a zöldséges pult felé, megnézni mi van ilyentájt, vásárolni nem akartam semmit, piszok drága mostanság ezen a téren a bolt. A zöldséges standnál egy konténerben a leértékelt áru. Többnyire használhatatlan szemét, de most valami felkeltette a figyelmemet. Fél kilós dobozokban termesztett csiperke volt 229-ért. Megnéztem közelebbről, kicsit foltos volt, de nagyobb baja nem látszott. Rövid töprengés után úgy döntöttem, veszek egyet és felszaporítom vele a csirkepörköltet. Közben be is villant, hogy ősz óta kerülgetek egy maréknyi lila tönkű pereszkét a fagyasztóban, valahogy folyton megfeledkeztem róla. Na, azt beleteszem, kapjon egy kis határozott ízt a lakossági csiperke.

Már a spárgaszezon végefelé járunk, gyorsan kihasználtam, hogy van friss zöldspárga a kispiacon. Vettem is két csomagot, hogy majd fõzünk belõle valamit.

Elkezdtem a webet bújni, milyen érdekes, új fogást találok, és valóban rábukkantam a BBC-n egy spárgás tagliatellére, ami felkeltette az érdeklõdésemet. Persze a kamrában nincs tagliatelle, gyúrnom kell az ebédhez.