Blogkocsma

Még hogy ossobuco gyorsan? Már látom a felháborodott kommenteket, hogy csakis minimum Le Creuset öntöttvas serpenyőben, 3 – 4 óráig párolva autentikus. Sajnos, kevés időm van főzni, de szeretem a jó ételeket. Ezt az ellentmondást fel lehet ám oldani, mégpedig a kukta használatával. Az évek sora alatt szert tettem egy Fissler, egy WMF és egy Tefal Clipso rozsdamentes kuktára, különböző méretekben és kombinációkban. Úgyhogy az ossobuco nálam kuktában készül (ide irodalmi hivatkozásokat is tehetnék – a lényeg, hogy létezik előzménye a dolognak).

Előző nap nagyon bekajáltunk, nem kívántam semmi extrát, ráadásul untam minden szokásos köretet. Nem kellett a rizs, krumpli, semmilyen formában, nem éheztem kölesre, párolt zöldségre sem.

A húst már elkészítettem, férjnek sertés, magamnak csirkemell csíkok pirítva, ehhez gondoltam ki egy könnyű tésztasalátát.

A hús megpirítása után visszamaradt zsiradékon bacon- és sonkakockákat sütöttem töpörödöttre, durumbúzából készült, színes orsótésztával, olivabogyóval és felkockázott naranccsal összekevertem, joghurtos salátaöntettel nyakonlocsoltam, kevés bazsalikommal (friss most nem volt, ezért fagyasztott fűszerrel) ízesítettem, majd kevés hűtés után elégedetten falatoztuk.

Minimal style? Tessék.

Minden évben megfogadom, hogy nem vetek többet ilyen sokat, de aztán megveszem a magot, a zacsiban meg van vagy harminc szem. Ha elteszem a maradékot, jövőre lehet, nem kel ki, kidobni meg sajnálom. Aztán, ha kedvez az időjárás, kosárszám hurcolom haza a termést. Rántott patisszon, grillezett patisszon, marinált patisszon, ördög tudja, milyen patisszon. Ekkor jön az idea. Legyék rakott patisszon. Voltaképpen a töltött patisszon jobb helykihasználású változata. A töltött ugyebár elég üres helyet hagy a tepsiben. Egyszerű, ugyanakkor eléggé időigényes étel.

Hozzávalók:

1-1,5 kg tisztított patisszon vagy cukkini,

80 dkg darált sertéshús,

2 dl rizs,

4 dl húslé,

2 nagy fej vöröshagyma,

2 gerezd fokhagyma,

10 dkg füstölt húsos szalonna,

1 zöldpaprika,

1 paradicsom,

só,

őrölt fekete bors,

őrölt köménymag,

pirospaprika,

zsír vagy étolaj,

4 dl tejföl,

ízlés szerint sajt.

A megtisztított patisszont az uborkareszelőn legyalulom, megsózva egy éjszakára a hűtőszekrénybe teszem. Reggel lecsöpögtetem. A szalonnát kisütöm, a zsíron megpirítom az apróra vágott vöröshagymát, félrehúzva megszórom pirospaprikával, majd beleteszem a húst, és fehéredésig sütöm. Ízlés szerint fűszerezem, beleteszem az apróra vágott paprikát, paradicsomot és az összezúzott fokhagymát, kevés vízzel felöntve puhára párolom, a végén kicsit tocsogósnak kell lennie. A rizst a szokásos módon elkészítem, majd összekeverem a hússal.

A tepsibe egy réteg patisszont rakok, ráöntöm a rizses húst, majd a maradék tökkel befedem. Alufóliával lefedve közepes hőmérsékleten bő 1,5 órán keresztül sütöm.

Végigtúráztuk és végigettük a Dunakanyart, így e kettősséggel megvolt az illúzió, hogy le is mozogjuk, amit befaltunk, hiába, az ember keresi az önigazoló önbecsapásokat.

Nos, a teljesség igénye nélkül néhány pillanatképet próbálok adni nektek, hátha valaki kedvet kap arra járván, hogy valamelyik helyre beüljön, vagy éppen elkerülje azt.

Reggeli kávé a Garázs nevű kis kávézó- és szendvicsbárban, ahol a teraszon, a hűvösben nemcsak isteni koffeinbombát, de akár padlizsánkrémes szendvicset is magadhoz vehetsz, hogy jól induljon a napod.

Ugyanebben a kategóriában teljesen elvarázsolt az az ici-pici szellemi szatócsbolt, ami Csobánkán véletlenszerűen csalt magához. A Könyv és Kávé egy remek reggeli indítólöket koffein mellé nyújt egy helyet, ahová beülhetsz olvasni, vagy csak összeszedni a gondolataidat a napi rutin megkezdése előtt.

Könnyű séta felvezetésként, erőltetett menet később, hogy a sok-sok kilométerrel a lábadban egyenest a  párkányi hídhoz közeli, esztergomi Mediterraneo-ban pihend ki az egész heti pihenést. :)

link:       http://www.mediterraneo.hu

Egy thai-típusú leves, sok-sok répával, uborkával, csirkehússal és kókusztejjel, lime-mal, chilivel. Az ételes felszolgáló, a zsiványszemű fiú szól, hogy csípős, de kemény vagy mint a vídia- gondolod. Kint 38-39 fok, belül a Pokol tüze. De te akartad, úgyhogy élvezd! :)

A diós bundás jércemell átlagos, de a joghurtos saláta kárpótol, a fagylaltkehely pedig a gyerek arcára varázsol mosolyt.

A hét kellemes meglepetése – miután a Kastély Étterem ajtajában frusztrál, hogy csak szállóvendégek számára működik – a pomázi Viking Étterem, ahol délután 4-ig van menüztetés, ötféle levesből és hatféle második fogásból válogathat a vendég. A kínálat láttán úgy döntünk, hagyjuk az A’ la carte-ot, nem kergettek gyerekkorunkban az asztal körül, ha menüt ettünk. A decens gyümölcsleves görögösbehajló jellege és tejszínessége nagy elégtétel számomra és már nem is bosszankodom a Kastély miatt.

Nos, a Reneszánsz étteremről esett már szó, mindenki megköpködhette, de azért három óra hegymászás után inkább eszem ott, minthogy éhenhaljak. Ha gáz, akkor gáz, az én tízéves gyerekem viszont már nem bírt volna újabb X kilométert éhen, míg találunk valami olyan helyet, ami az úri közönség összes igényét kielégíti. De lapozzunk!

A szentendrei Rab Ráby a városközpontban található, berendezésére az eklektikus jelzőnél jobbat nem tudok. A termekben és az udvaron a hangszerektől a középkori lovagöltözetig, korabeli pénztárgéptől a kukoricacsőig minden, ami elképzelhető. Falon, levegőben, mindenhol valami újabb rácsodálkozni-, megmosolyognivaló, nem gyenge gyűjtőmunka lehetett, míg a berendezés összejött, végignézni is elég.

Az étel várakozásainkhoz képest nem nagy szám. A kis üstben tálalt halászlé semmi különös, a zöldségköret nálam kedvenc szokott lenni, de ez most nem dobott fel és negyedórával később érezzük: annyira nem laktunk jól.

Este a Folt Cafe üde fiatalossága varázsolt el és persze az Angels’s Kiss, amely nevéhez hűen olyan mint egy forró csók. Megborzongat, lenyűgöz, rabulejt. Akarod a következőt, mint a veszedelem, még ha kicsit veszélyes is: megszédít és könnyelművé tehet. Presszókávé, 2 cl kávélikőr, 2 cl ír krémlikőr, tejhab – az élvezeti érték ellenére az este hétkor még perzselő nap óvatosságra int: a meleg szesz  szétáramlik az ereidben és fejbevág, csücsülj még kicsit és az ég szerelmére, bármennyire azt érzed, hogy jobb mint egy hideg koktél, ne kérj másodikat!

(Ezt a képet nem én készítettem, a Folt Cafe facebook oldaláról szedtem le!)

Ja, és el ne felejtsem: a szentendrei Korzó nevű hely volt az, ahol a gyerek megrendelt magának egy gyrost pitában, csak kelekótya volt és nem mondta, hogy zöldségek nélkül.  Mi már fáradtak voltunk, vagy csak nem figyeltünk, lényeg a lényeg: kihozták neki kompletten. Kétségbeesetten nézett, de mivel csurgott-szörcsögött mindenfelől a töltelék, szétszedni nem lehetett, úgyhogy életében először – szerencsére elég éhes volt hozzá – betömte paradicsomostól, savanyúságostól, mindenestől. És nem halt bele!!!!!

Nos, már nem Dunakanyar, de kaja: hazafelé ismét megálltunk a monorierdei Rétescsárdánál. Eddig ott csak kávéztunk, de mindig terveztük, hogy valamikor megkóstoljuk, hogy főznek. Nagy forgalmú hely (eszembe is jutott kocsmai főnököm intelme: ne egyél ott, ahol te vagy az egyetlen vendég), így feltételeztük, hogy nem hetek óta ide-oda tologatott alapanyagok újrahasznosításából kerül a falat az asztalunkra.

Férjem marhapörköltöt kért (40 fokban???), pár perc múlva a felszolgáló hölgy sajnálkozva szólt, hogy még nem főtt meg, a szakács üzeni, hogy puhulnia kell. Sebaj, helyette jó lesz borjúpaprikás. Miután újabb két perc múlva kiderült, hogy itt annyira friss az étel, hogy még a borjúpaprikásnak is híja van, nevetve egyeztek ki - férjem és a jókedélyű pincérnő - egy tejfölös-gombás szeletben. Én valami galuskával, vagy ahhoz hasonló körettel kértem volna, de szegény férjem már nem mert variálni - félve, hogy még most kezdik el hajkurászni a tyúkot, ami a tojást tojja- maradt a vegyesköret.

És ami végigkísért a hét során a jegeskávé mellett: a limonádé mindenféle verziója. Itt már beszéljenek a képek:

Végtelenül egyszerű és rövid poszt, hasonló tulajdonságokkal rendelkező recepttel.

Előtörténet: Pesten volt pár hétig egy bélproblémás lakótársam (nem mellesleg debreceni), neki próbáltunk különféle ételeket kitalálni, az orvos által megszabott szabályokon belül. Akkor született ez az étel is.

Összevágok nagy és vastag darabokra zöldségeket. Az alaprecept szerint ezek: sárgarépa, fehérrépa, karalábé, kevés zellergumó (a sok elviszi az ízét), cukkini.

A mai levesemben mindebből három van: karalábé, sárgarépa, fehérrépa.

Sok olívaolajon körbepirítom a zöldségeket, közben megsózom. Majd megszórom ízlés szerint (=sok) kakukkfűvel, és pirítom, míg fölszáll az illata.

Rászórok darált chilipaprikát. Szintén ízlés szerint, eleinte ez a sokkal volt egyenlő, ma már megszelídültem.

Körbekavarom egyszer, majd azonnal felöntöm vízzel.

Igazából  akkor lenne jó, ha csak felforrásig főzném, de akkor meleg lével leöntött nyers zöldség lenne belőle, úgyhogy muszáj mondjuk tíz percig főzni, akkor kioldódnak a zöldségízek a lébe, de a zöldség ress marad (ezért is kell a vastag darabokra vágás).

Ha van cukkini, akkor azt  az utolsó egy percben teszem bele, ne főjön szét. A cukkini a leves színén fog úszni (ezért lakótársam krokodil-levesnek hívta).

Az égvilágon semmi más nem kell már bele. Az a kiválósága, hogy hűtőhidegen is ehető, ettől (és a rövid főzési időtől) kiváló nyári leves.

A szódavízkészítés rejtelmeiről nem voltam hajlandó írni.  Nem és kész. Aztán elgondolkodtam.

 Miért nem? Nem méltó hozzám a feladat? Ez hülyeség, mert mégis ki vagyok én? Senki.

Én nem vagyok méltó a feladatra? Ez még nagyobb hülyeség, mert azért vagyok valaki.

Netán nem tudok róla írni???  Na, ezt kéne kipróbálni. Rögvest meg is tesszük, maguk meg majd megmondják, sikerült-e.

Tessék.

Régen voltam gyerek, egészen kicsi koromban. Egerben laktunk a Liszt Ferenc (jelenleg Madách Imre) utcában, ami a Lenin (jelenleg Mátyás király) út egyik leágazása, úgynevezett mellékutca.

(Azért ez a Lenin meg a Liszt nagy svihákok lehettek, hogy így elbánt velük az utókor).

Földes kis utca volt a miénk, aztán később a végébe települt néhány üzem, meg autószerviz, akkor aszfaltos lett. De még nem tartunk ott, ez most a boldog hatvanas évek.

Hétvégén járt a szódás. Messziről hallottuk a kolompolását, meg az elnyújtott bőgést, hogy Szóóóódaaaaa! Kis négykerekű kocsival járt, amit egy valódi szamár (!) húzott. Már egy órával a jövetele előtt kiültünk az ablakba vagy a kerítésre és vártuk a szódást, mert nagy esemény volt az egy ötéves gyerek életében, nem a szóda, hanem főképpen a szamár okán.

Aztán a csacsi elmaradt, felváltotta egy motoros tricikli, nagy faládával a hátsó két kereke között, tele vezényszóra egyfelé lötyögő kampós csőrű szódásüvegekkel.

Ez így ment egy darabig, aztán a szóda-disztribúció állami kézbe került. A szódát ezután a Boltban lehetett megvásárolni, (Ami a pestieknek a Közért, az nekünk volt a Bolt /esetleg bót/) ahová viszont el kellett cipelni a dögnehéz szódásüvegeket és tele vissza. És ki vigye a szódát cserélni? A gyerek. A gyerek már elég erős és fürge, viszont még csak gyerek, ezért nem tud visszapofázni és megtagadni az amúgy nehéz, unalmas és megalázó vízhordást. „Pont, mint az egyiptomi rabszolgák” – gondolta erre a gyerek, aki már elég széleskörű olvasottsággal rendelkezett az ilyenfajta összehasonlításokhoz.

Megint eltelik pár év és a szódásüveg eltűnik a boltból. Az öntudatos, műszakilag fejlett háztartást vezető magyar otthon csinálja a szódát alaményom szifonban. Kicsit bádogízű, kicsit kevés fér bele, ráfagy a kezed a patronra, de a miénk! A szerencsésebbek igazi csehszlovák drótolt üvegből nyerik a szódát, amibe ugyan alig fér hét deci, de szinte teljesen olyan, mint a régi békebeli szódásüvegek.

(Egy barátom édesapja fröccsben utazik, van egy húszliteres szódásballonja otthon, a kerti asztal közepe kifúrva, rajta a szódásballon nyaka általvezetve, komfort de luxe, az asztal fölött kiapadhatatlan forrás, mellé pogácsa, zsíroskenyér , borosüveg, eljöve a Kánaán, hahó!)

(A szódásszifon helyes töltésének különböző iskolái alakultak ki. Van, aki lassan, cseppenként adagolta a gázt, időnként rázott a palackon, utáneresztett, újrarázott, fejre fordított. Mások a 30 vagy 45 fokos döntésben hittek, vagy rögtön ráeresztették az egész patront, utánaküldtek még egyet, rázták, forgatták).

Apámék ilyetén gondjai megoldódni látszottak, mikor az utcájukba költözött egy szódagyártó kisiparos. A garázsában töltötte egy fura masinával a műanyag szódáspalackokat. Kényelem, tisztaság, gyorsaság, higiénia, bár… valahogy nem az igazi.

Aztán ő is bezárt. Miért, nem tudjuk

Azóta apám szódagépet használ. Vesz egy giga-patront, becsavarja a masinába, ami olyan, mint egy pumpás kávétermosz, alácsavarja a palack vizet, két –három pöffentés az adagolóval és kész is a szóda.  Állítható erősség, kényelem, gyorsaság stb., stb., hatvan liter egy patronból, kéthavi adagja.

Csak… valahogy nem az igazi.

Gondolatban néha kiülök a kerítésre és várom a szamaras embert.

Lehet, egyszer még eljön, de valószínűbb, hogy én megyek utána.

No meg a második Dobis találkozó.

Minimális cuccot pakolok a hátizsákba, a hosszúnadrág, meg a pulóver mondjuk nem volt bölcs döntés, de a gatya meg a zokni mind elfogyott. Az eredeti elképzelés szerint reggel nyolcra átbuszozok Sz-re, ahol Zokni felvesz, eldöcögünk L-be Cubákhoz, majd könnyű reggeli után irány Tata, a vizek valamint a Víz, zene, virág Fesztivál városa.

A fesztivál mellett megrendezésre kerül a hajdani – azóta megszűnt – iskolánk diákjainak és tanárainak második találkozója. Csak a rend kedvéért, ebben az iskolában két olyan szakmát is tanítottak, melyet sehol máshol (halász és lótenyésztő), ezért a diákok az ország minden szegletéből verbuválódtak.

Természetesen – mint mindig – az élet ismét közbeszólt, Zokninak egy sürgős munkát kellett átadnia, mivel ebből él, ráadásul pénze fekszik benne, alkalmazkodom. A következő busszal kicsattogok Cubákhoz, pár kupica ágyas körtével elővezetve kényelmesen megreggelizünk, házi szalonna és kolbász, kovászos uborka, paprika és paradicsom a menü. Később ejtőzésként megtekintjük a kertet (ez ugye a gyengém), majd a hűs verandán laza fröccsözéssel várjuk Zoknit. Rácsörgök Sanyira, mi még csak most indulunk (300 km), de még előtte el kell mennünk ide-oda. Délre, mire Zokni beesik, egészen el vagyok lazulva, betesszük a frissen írt 80's Italo boot Mix válogatás cédét, oszt előre, mind a vízig szárazon.

Nagyjából Tata határán ébredek, éppen kanyarodunk be az ötbetűs szupermarket parkolójába. Megvesszük az alapvető dolgokat: ásványvíz, kóla Cubák remek otellójához (én speciel most is azt iszom, tisztán), kenyér, felvágott, unikum, joghurt, cigi, fürdőgatya (az otthonról vitt zacsitartós úszóshortban elöregedett a gumi, kemény, és darabokra töredezett, olyan éles, mint a borotva, ha felveszem, simán lenyiszálja a fütykösömet). Légondi ki, ablak le, csutka hangerő, végigcsörtetünk a városon a kempingig.

Recepció, adatfelvétel, kulcs, Zokni előrerobog, mi gyalogosan baktatunk. Szimpatikus fiatalember jön szembe, szőke sörény, rőt szakáll, hordó méretű, szőrös pocak kandikál a kigombolt ing alól, de szegény úgy néz ki, mint aki éppen egy lepedőt próbál felteríteni a túl magas fregolira. Kisvártatva, a berregésről és a gyors közeledésről rájövök, hogy a lelkem egy chopperen feszít. Egy Budapest-Miskolc út után simán le kell amputálni a kezét, ha ilyen tartásban vezet.

A ház egy 2 és egy 3 ágyas szobából, valamint egy budival egybeépített fürdőszobából áll. Összetehetjük a kezünket, hogy egyáltalán ilyen jutott, valaki visszamondta, így kaptuk meg. Berendezkedünk, megpakoljuk a frigót (szerencsére Sanyiék szobájában fog berregni), a fürdőben kisebb hangyacsapat masíroz, de ügyet sem vetünk rá (ekkor még).

Fáklya utca, a kemping utcája, tucatnyi büfé, gyorskaja (erről később majd bővebben), dobunk egy gyrost, azaz, a fiúk dobnak, még érzem a bőséges reggelit, egy egészen korrekt hosszúlépést mérnek (Irsai olivér), inkább a folyadékpótlásra szavazok. A parkolóban a vegasi autószalon, a kocsik kábé kétharmada ismeretlen számomra.

Elsétálunk az Építők-parkjáig (cca. 2 km), hogy konstatáljuk, hatalmas nyüzsgés, hangzavar, forróság, megállapítjuk, hogy nem vagyunk normálisak, sebesen vissza a kempingbe. Éppen jókor, Sanyiék befutnak, rövid lelkendezés, pár pálinka (a békési ízek dominálnak), aztán fürdőruha, pacsker, meg egy marék suska felszereléssel irány az Öregtó. A part nagy részét megcsinálták fövenyesre, az egyik szomorúfűz árnyékában lepakolunk, irány a víz, flakonlabda (1,5 l flakon, 0,3 l víz, aztán lehet dobálni), egyszer tenyérrel vettem le, utána pár napig csak bal kézzel ment. Lassan beesteledik, megyünk az Építők-parkjához a büfésorra vacsizni. A választék nagyjából a hasonló intézmények repertoárja: gyros, hot-dog, sült hekk, sült kolbász, hambi, hasiburi. Ilyen későn is dögletes a forróság, a partot elárasztja az égett olaj nehéz szaga, a büfé ablakán dől kifelé a meleg, szerencsétlen csajok csatakosan osztják az ételt. Ahol nem kifőzde van, tópartra vezető út két oldalát árusok foglalják el, van nemzeti zokniárus, táskanepper, ásványékszer, kosárfonó és fakanalas, búcsús csemege, műtakony, és a villogó ledes biszbaszok standja, no meg a perui muzsikusok a temérdek ipari népművészeti gagyival, meg cédével.

Éppen a padlásról mászott lefelé, ahol Röfi 2.0 feldogozott alkatrészeit tárolta. A Röfi 2.0 nevet az informatikusnak készülő fia adta a disznónak, mivel az volt idén a második. Szombat reggel volt, még szinte hajnal, ő meg megkívánt egy igazi falusi férfireggelit – szalonna, kolbász, sonka rá öt-hat tojás, friss kenyér, hozzá nagy bögre tej vagy tea – nem is kell ennél jobb napindítás ebben a kurva hidegben.  Már szinte hallotta a zsírban a kolbászdarabkák sutyorgását és érezte az illatot, ahogy lefelé ereszkedett a létrán.

A padláslétrát ő maga csinálta vagy huszonöt éve, mikor felújították a házat. Masszív fenyőpallókból volt a két oldala, közte akácfából faragott fokok, két helyen menetes vaspálcával megerősítve, volt vagy három méter, szinte műremek.  Büszke is volt rá nagyon, mert amúgy nem egy barkácsoló ember. Viszont az a rohadt kilencedik fok mindig is lötyögött, ő meg szart rá, mert a létra egyébként állt, mint a cövek.

Egészen mostanáig.

Ahogy mászott lefelé, fél kézzel behúzva a padlásajtót, másik kezében magához szorítva a pár kolbászt, tenyérnyi sonkát, fél oldalszalonnát, (Mari mindig mondja, hogy vigyen fel kosarat, mert összezsírozza magát) araszolt lefelé, a kilencedik fok megadta magát. (Mari azt is többször mondta mostanában, hogy pár kilót felszedett az utóbbi időben). Először a fa reccsenését hallotta, másodszor ahogy a lába becsúszott a létrafokok közé, a lábszárcsontja roppanása, majd a harmadik – egy koppanás – a feje az előszoba kőpadlóján.

Ekkor lehullott a fekete függöny.

Észveszejtő fájdalom térítette magához. A homlokán lüktető tojás nagyságú dudorból a fájdalom lefelé kúszott és félúton –úgy gyomortájékon randevúzott a lábából felfelé igyekvő kínnal. Tiszta haszon, hogy még reggeli előtt volt, mert azt már rég kihányta volna.

Esés közben valahogy megfordult, most a hátán feküdt és az előszoba mennyezetét bámulta a lila szikrákon keresztül. ( Le kéne pókhálózni a plafont). Ha picit megmozdította a fejét (a fájdalom már csillapodott némileg) látta a becsukott padlásajtót, alatta a létrát, aminek a kilencedik foka (az a lötyögős, a kis rohadék) törötten fityegett, gonoszul vigyorogva rá: „Elintéztelek köcsög” – vélte hallani. „Most nem mászkálsz egy darabig. Jó darabig.”

Ki akart nézni a veranda ablakán, hogy mennyi lehet az idő, ezért megpróbált könyökre emelkedni és derékból hátrafordulni, de ismét azonnal elájult.

Amikor felébredt már hosszúak voltak az árnyékok és bitangul fázott, szomjas volt és éhes. A feje nem volt vészes, a lába valami messzi, tompa ködbe veszett odalenn, rájött, ha nem bolygatja, ki lehet bírni.

Számba vette lehetőségeit:

Szombat reggel esett le a létráról, most délután három lehet. A két gyerek sítáborban van, csütörtök este jönnek, telefonálni sem nagyon szoktak. Mari átment a húgához, azt mondta, lehet, hogy ott alszik, vasárnap este előtt nem várható.  Addig ő itt kihűl, mint egy netes szerelem. A mobilja, az a kis tetű, ami mindig akkor brekegett, amikor nem kellett volna, benn van az ágy mellett a kisszekrényen, esélye sincs, hogy ilyen lábbal akárcsak gondoljon rá, hogy eléri.  Egy–null oda.

Odakinn lehet vagy mínusz tíz fok, a verandát nem fűtik, benn sincs több plusz ötnél, ez éjszakára lemegy mínusz ötre. Fasza. Kettő-null oda.

Nagyon fázott, a háta és a feneke mintha jégen feküdt volna, a lábát nem érezte mindaddig, míg köhögnie nem kellett, mert akkor a lába azonnal jelezte, hogy - ha esetleg elfelejtette volna – „Eltörtem, te barom! Ne fickándozz, mert megint leoltom a villanyt!” Legalább két helyen eltört. Három–null. Kezd elúszni a meccs.

Számba vette lehetőségeit. Ha nem mozog, a lába nem fogja zavarni. Az éhség nem probléma, meglepetésére észrevette, hogy a melléhez szorítva még mindig ott dédelgeti a kolbászt, sonkát és szalonnát, amiből reggelit készült csinálni. Remek. Ez van vagy ötezer kalória. Éhen halni nem fog. Nagyobb probléma a szomjúság. Ha elkezdi rágcsálni ezeket a sós húsokat, meg fog bolondulni a szomjúságtól. Óvatosan, hogy deréktól lefelé ne nagyon mozogjon, végigtapogatta a zsebeit, hogy nem talál-e valahol egy liter bekevert fröccsöt, vagy forró rumos teát. Az eredmény sejthető volt, viszont melóskabátja belső zsebében rátapintott nagyapja bádog laposflaskájára, amit tegnap tett zsebre, amikor kiment fát vágni a kert végébe. A hosszú, íves fémpalack,(csak úgy simult a zsebbe) volt vagy három decis (bizony, a régiek nem aprózták). Óvatosan kihúzta a zsebéből és megrázta. Körülbelül kétharmadig lehetett Dezső bácsi eperpálinkájával -„ötvennyóc fokos Pityukám, de lehet, csippenti a hatvanat, ez olyan, hogy feléleszti a hóttakat is!”

Remek. Ez kell neki. Hótt ugyan még nem volt, de nem állt messze tőle. Huszonnégy óra, mínuszban, mozdulatlanul fekve nem tesz jót az egészségnek. A meccsnek mindjárt vége, és a hazai csapaton már csak a csoda segíthet. A pálinka szomjat oltani nem jó, viszont egy olyan késői, zsíros vacsora után, amit ő készült elkölteni, egyenesen javallott.  Sőt, előtte sem árthat - gondolta és meghúzta a butykost. A szesz lerobogott a gyomrába, majd úgy vágtázott fel az agyába, mint egy gyorsvonat, amelynek hibbant masinisztája a nem kevésbé hibbant fűtővel együtt hölgytársaságban pókerezik az étkezőkocsiban whiskyillat és szivarfüst közepette, és szarnak a mozdonyra. A pálinka az agyában szikraesőt szórva robbant szét és bárgyú vigyorgásra késztette gazdáját.

Tört egy darab kolbászt, harapott egy kis szalonnát és gépiesen rágott.  Húzott egyet a butykosból is. Nem is rossz. Egy kis kenyérrel meg hagymával benn a kályha mellett maga lenne a mennyország.  „Azám, a mennyország! Hamarosan benéz oda is. Tiszta szerencse, hogy az eperpálinka nem nagyon büdös, Szent Péter remélhetőleg nem fog csuklórohamot kapni, ha rálehel. Bezzeg a szomszéd Zoli VGYP-je! Attól úgy potyognának az angyalok, mint a cserebogarak májusban. Az öreg meg biztos rögtön bezárná előtte a kaput, aztán szégyenszemre mehetne a pokolba. Bár, ott lehet, hogy több régi ismerőssel futna össze. „– ilyen gondolatok foglalkoztatták, miközben ette a kolbász és a szalonnát. „ A szalonna tökéletes. Mondtam ennek a hülye Sanyinak, hogy nem kell több füst. Pont, ahogy kell. A kolbászba megint kevés lett a fokhagyma. Legközelebb szerezni fogok rendes magyar fokhagymát. A pálinka viszont megint ott van a spiccen. Holnap meg is mondom az öregnek, hogy milyen finom.”  Holnap…?

Egyre jobban fázott a háta. Deréktól lefelé csak valami kósza zsibbadást érzett, mintha betonba öntötték és leeresztették volna a kútba, mint nyáron a dinnyét a nagyiéknál Hevesen…

Rettenetesen fázott. A szalonnából csak a bőre maradt, a sonkából a spárga, amire fel volt akasztva, a kolbászból maradt még egy arasznyi darab.  Csendesen dudorászva iszogatta a maradék pálinkát és várta az elkerülhetetlen kihűlést. Még sokkal korábban végiggondolta, hogy vasárnap estig nem bírja ki ezt a hideget. Mozogni nem tud, telefonálni nem tud, de legalább még egy viszonylag kellemes vacsorát is elkölthet viszonylag kellemes társaságban. Volt olyan barátja, akinek ez sem adatott meg, úgyhogy nem volt elégedetlen. A fagyhalál állítólag nem a legrosszabb, pálinkával megtámogatva meg egyenesen kellemes is tud lenni. Megissza a pálinkáját, szundít egyet, reggelre meg már odafenn fröccsözgetnek az öreggel. Félretett neki egy darab kolbászt is, kóstolja meg, bár, megmondja, most kevés lett a fokhagyma, de legközelebb olyat csinál, hogy még a Jóisten is megnyalja a tíz ujját… már ha meg nem sérti vele az Urat.

Egyre fáradtabbnak érezte magát, elálmosodott, nehezebben forgott az agya, le-lecsukódott a szeme, a pálinka utolsó cseppjeit a zubbonya itta be. Utolsó gondolata az volt, hogy meg kell csináltatni a létrát, nehogy a Marinak valami baja essék.

Arra ébredt, hogy egy ronda borostás angyal pofozgatja, akinek vastag szemüvege, vasutas viharkabátja és markáns borszaga van, de szárnyakat, meg glóriát nem látott rajta.

-          Ébredj Sutyi, ébredj már, a kurva nénikédet!

-          Jól van már, megyek már! Ne pofozzál, nem ráérünk, ez már itt az örökkévalóság! (De honnan tudja ez a ronda, büdös angyal az ő becenevét)?

Valaki megemelte, amitől megint elájult.

Az történt, hogy az ital megint életet mentett. Vagyis a hiánya. A szomszéd Zolinak elfogyott a piája, és nem akart szesz nélkül nekimenni a rekordhidegűnek ígérkező éjszakának, ezért átment a szomszédba egy kis pálinkát kölcsönkérni, és ő találta meg a törött lábú, kihűlőfélben lévő Pityut az előszobában, és hívta a mentőket.

A sürgősségin sokáig találgatták, hogy az a pálinkától bűzlő szakállas öreg szivar, akit dupla nyílt töréssel és súlyos kihűléssel hoztak be, miért szorongat a kezében még ájultan is egy arasznyi kolbászdarabot olyan erővel, hogy belefehérednek az ujjpercei és képtelenség elvenni tőle.

Amikor még anyuékkal éltem és utazás előtt álltunk, az előző nap szinte minden rajtra készen állt. Ruhák, egyebek időben bőröndbe, utazótáskába költöztek, kora reggelre csak az éppen aktuális maradt, indulás hűvösben. Nos, férjem (majdnem azt írtam: uram és parancsolóm, de mint azt többször hangsúlyoztam, ez nem lenne igaz) mellett el kellett felejtenem ezt a metódust: a pörgős-kapkodós tempómat ellensúlyozza az ő nyugodt, higgadt mentalitása, ami úti előkészületeink esetében elég látványosan jelentkezik.

Tehát reggel (igen, aznap!) magamhoz képest korai kelés, kávé-cigi, pakolászás. Nem csinálunk belőle nagy ügyet, egyébként hiú természetemet meghazudtoló módon tanultam meg nem betenni a táskába olyan fontos dolgokat, mint zöld szemfesték és magassarkú papucs, és tizenév után elfogadni, hogy a melegítő is egy ruhadarab.

Férj ezalatt a következőket csinálja: elmegy reggeliért, éhen ne haljon. Elmegy tankolni, ki ne száradjon útközben Guszti. Elmegy az anyjához, szerintem szopni, szerinte meg én vagyok a hülye. Kiporszívózza a kocsit. Lemossa a kocsit. Aznap ellenőrzi az olajszintet.

Én addigra már bepakoltam, kommenteltem, válaszoltam e-mailekre, reszelgetem a körmömet és hülyeségeket beszélek és NEM vagyok hajlandó felidegesíteni magam azon, hogy hajnali hűvös helyett fél 12-kor indulunk.

Szolnokig jutottunk, amikor a férjem közölte, hogy most megállunk. Óvatosan kérdeztem, hogy eltettünk-e minden bank-, SZÉP- és csúnya kártyát, erre megnyugtatott, nem kell ittmaradnom a kamionparkolóban, van pénzünk. Nem mondom, hogy nem könnyebbültem meg a hírtől, viszont mire a gyerek már háromszor énekelte el, hogy „akkor lesz majd jó világ, ha bezárják az iskolát”, na az elszabadította a poklot. A monorierdői Rétescsárda teraszán a férjem rászólt a gyerekre, hogy ne szürcsölje a jégkrémet, engem meg megkért, hogy próbáljam meg egyetlen fokkal kulturáltabban szopogatni a fagyasztott nestea-t, mert kénytelen lesz megmondani anyámnak, hogy egy dög vagyok.

Miután tisztáztuk a kiskorúval, hogy igenis az unokatesójának keresztapja van, de keresztanyja is volt már pár, csak némelyik nagyon rövid ideig (gyengébbek kedvéért: egy éjszaka erejéig), addigra a férj érzi, oda a nyugalom,  a nője mániás szakaszban van, vagy ahogy Nándi fogalmazott: anyának kihűlt az agya a jégkrémtől. Azért a hülyeségben a férjet sem kell félteni, felhívja a kiskobold figyelmét arra, hogy a Bibliában van egy felszólítás, miszerint ne szívasd apádat-anyádat!

Kicsit később, miután egy jolánka index nélkül vág be elénk, arról győzködöm kisfiamat, hogy az apjának rutinja van nemcsak a vezetésben, de a hülyék felismerésében is, bár ennek ellentmond, hogy anyádat elvette. Férjem röhögve mondja, anyád akkor még nem ennyire, de azóta tanult. Gyerek beszól: apától? Később előkapja az üdítőt, kérdezi: iszik valaki? Apád vezet, én meg fényes nappal? Nem, köszi!

Az út további részét ennyi felvezetés után inkább fantáziátokra bízom, legyen elég annyi, stressz nincs, elmebajnokság van.

A Rómaipart előtt elhaladva azért kicsit nosztalgiázunk, utolsó itteni koktélozásunkkor még ketten voltunk, de azért nem adnánk oda a töpörtyűt ezer hektoliter mojitoért sem. Én már csak azért sem, mert az az egy koktél, amit nem szeretek.

Lassan becsurgunk Szentendrére, kicucc, szieszta, felderítés. Magamat nem ismétlem, poszt már készült róla, a lírai vonalat ugorgyuk!

Másnap Visegrád, hát persze, hogy dögmelegben és hát, persze, hogy a Salamontoronytól indulva rátévedünk a tanösvényre, kikötünk egy hegyen, csak nem azon. Átnézünk a másikra, András káromkodik, a Fellegvár eggyel arrébb. Summa summárum másfél óra, hegynek föl, de fene bánja, aktív pihenés a cél. Hát, ez elég aktívra sikeredett. Fotózok, na, ezért nem szoktam rajta lenni a képeken. Valami kophat a fotóapparát gombjában, mert olyan mint egy hetvenéves öregember: háromszor kell megnyomni, hogy elsüljön. Megosztom a megállapítást a gyerek apjával, aki embertelen módon röhög.

Elérjük a várat, bevallom becsülettel, az az egy vigasztal agyvérzésközeli állapotomban, hogy ha itt patkolok el, legalább teljesül a kívánságom viszonylag olcsón: egy kis rőzse és hegytetőről szállhatok szabadon…

Nem vagyok képes megnézni a vadászati kiállítást, míg a fiúk bent bámészkodnak, inkább megpróbálok újra folyamatosan venni egy kis levegőt és 16231-dik alkalommal is megfogadom, hogy abbahagyom a bagózást. Mire kijönnek, újra az élők sorában vagyok, mehetünk a fegyverkiállításra.

Visszafelé a rövidebb utat választjuk, bár ez amúgy szerencsére senkire nem jellemző a családban, de ezesetben a túlélés a cél.

A Reneszánsz Étteremben kajálunk, délután fél négy, rég volt reggel, mikor Beni isteni kolbászából falatoztunk jóízűen, ideje az ebédnek.

A hely hangulata a névnek megfelel, szegény felszolgálók a kánikula kellős közepén korhű ruhában és kevéssé lelkesen dolgoznak.

A következőket rendeltük:

Gyerek: Rántott sertésborda vegyes körettel –helyett sültkrumplival. (Előző nap kitolt magával: a szentendrei  Korzóban gyrost kért pitában és elfelejtette mondani, hogy zöldségek nélkül. Mivel a pultos csaj nem volt gondolatolvasó, jól dugig volt rakva mindennel a pita, de egyrészt Nándi nagyon éhes volt, másrészt rábeszéltem, hogy egye meg, átesett a tűzkeresztségen és életében először kénytelen volt egy az egyben letolni a gyrost. Túlélte, és kénytelen volt elismerni, hogy nem volt ez olyan rossz.)

Férj: Őzgida húsával készült citromos, tejszínes lé, pirított hagymával készült kolompérgombóccal.

Mustárosan érlelt tikfi szín mellyehúsa tüzes vason pirítva, szurokfüves, szerecsendiós sásával, sajttal borított, egybensült pityókával, kerti zöldségekkel körítve.

Ecetes dinnye, ecetes karfiol, ecetes paprika.

Én: Sebes hegyi patak nemes hala házi disznóhúsos szalonnájával gyűrűzve, kapros, tejszínes sásával, hagymagyöngyökkel, spárgacsíkokkal, brokkolival, abált vajas pityókával.

Az étel isteni, ezen az sem rontott, hogy az én halam mellett brokkoli nem volt, helyette viszont grillezett gombafejeket és paradicsomot kaptam, reklamálni eszem ágában sem volt. Az adagok nagyok, az ár pedig az ilyen középkorú éttermek kategóriájában és ahhoz képest, hogy a Vár tövében ettünk, szerintem kulturált (üdítő, két ásványvíz, kaja: egy tízes)

Kedves gesztus, hogy  a számla mellé kaptunk egy képeslapot, a gyerek pedig elhozhatta a koronát. Ezt este én is felpróbáltam, azóta tudom a tutit: királynőnek születtem.