A szódavízkészítés rejtelmeiről nem voltam hajlandó írni.  Nem és kész. Aztán elgondolkodtam.

 Miért nem? Nem méltó hozzám a feladat? Ez hülyeség, mert mégis ki vagyok én? Senki.

Én nem vagyok méltó a feladatra? Ez még nagyobb hülyeség, mert azért vagyok valaki.

Netán nem tudok róla írni???  Na, ezt kéne kipróbálni. Rögvest meg is tesszük, maguk meg majd megmondják, sikerült-e.

Tessék.

Régen voltam gyerek, egészen kicsi koromban. Egerben laktunk a Liszt Ferenc (jelenleg Madách Imre) utcában, ami a Lenin (jelenleg Mátyás király) út egyik leágazása, úgynevezett mellékutca.

(Azért ez a Lenin meg a Liszt nagy svihákok lehettek, hogy így elbánt velük az utókor).

Földes kis utca volt a miénk, aztán később a végébe települt néhány üzem, meg autószerviz, akkor aszfaltos lett. De még nem tartunk ott, ez most a boldog hatvanas évek.

Hétvégén járt a szódás. Messziről hallottuk a kolompolását, meg az elnyújtott bőgést, hogy Szóóóódaaaaa! Kis négykerekű kocsival járt, amit egy valódi szamár (!) húzott. Már egy órával a jövetele előtt kiültünk az ablakba vagy a kerítésre és vártuk a szódást, mert nagy esemény volt az egy ötéves gyerek életében, nem a szóda, hanem főképpen a szamár okán.

Aztán a csacsi elmaradt, felváltotta egy motoros tricikli, nagy faládával a hátsó két kereke között, tele vezényszóra egyfelé lötyögő kampós csőrű szódásüvegekkel.

Ez így ment egy darabig, aztán a szóda-disztribúció állami kézbe került. A szódát ezután a Boltban lehetett megvásárolni, (Ami a pestieknek a Közért, az nekünk volt a Bolt /esetleg bót/) ahová viszont el kellett cipelni a dögnehéz szódásüvegeket és tele vissza. És ki vigye a szódát cserélni? A gyerek. A gyerek már elég erős és fürge, viszont még csak gyerek, ezért nem tud visszapofázni és megtagadni az amúgy nehéz, unalmas és megalázó vízhordást. „Pont, mint az egyiptomi rabszolgák” – gondolta erre a gyerek, aki már elég széleskörű olvasottsággal rendelkezett az ilyenfajta összehasonlításokhoz.

Megint eltelik pár év és a szódásüveg eltűnik a boltból. Az öntudatos, műszakilag fejlett háztartást vezető magyar otthon csinálja a szódát alaményom szifonban. Kicsit bádogízű, kicsit kevés fér bele, ráfagy a kezed a patronra, de a miénk! A szerencsésebbek igazi csehszlovák drótolt üvegből nyerik a szódát, amibe ugyan alig fér hét deci, de szinte teljesen olyan, mint a régi békebeli szódásüvegek.

(Egy barátom édesapja fröccsben utazik, van egy húszliteres szódásballonja otthon, a kerti asztal közepe kifúrva, rajta a szódásballon nyaka általvezetve, komfort de luxe, az asztal fölött kiapadhatatlan forrás, mellé pogácsa, zsíroskenyér , borosüveg, eljöve a Kánaán, hahó!)

(A szódásszifon helyes töltésének különböző iskolái alakultak ki. Van, aki lassan, cseppenként adagolta a gázt, időnként rázott a palackon, utáneresztett, újrarázott, fejre fordított. Mások a 30 vagy 45 fokos döntésben hittek, vagy rögtön ráeresztették az egész patront, utánaküldtek még egyet, rázták, forgatták).

Apámék ilyetén gondjai megoldódni látszottak, mikor az utcájukba költözött egy szódagyártó kisiparos. A garázsában töltötte egy fura masinával a műanyag szódáspalackokat. Kényelem, tisztaság, gyorsaság, higiénia, bár… valahogy nem az igazi.

Aztán ő is bezárt. Miért, nem tudjuk

Azóta apám szódagépet használ. Vesz egy giga-patront, becsavarja a masinába, ami olyan, mint egy pumpás kávétermosz, alácsavarja a palack vizet, két –három pöffentés az adagolóval és kész is a szóda.  Állítható erősség, kényelem, gyorsaság stb., stb., hatvan liter egy patronból, kéthavi adagja.

Csak… valahogy nem az igazi.

Gondolatban néha kiülök a kerítésre és várom a szamaras embert.

Lehet, egyszer még eljön, de valószínűbb, hogy én megyek utána.