- Ez mi? – kérdezte a norvég egyenruhás (vámtiszt, határõr reptéri biztonsági ember?) hûvös udvariassággal és (természetesen) folyékony norvég nyelven.
- Ez körömpörkölt. - mondta Rita. Beharapta alsó ajkát és félárbocra eresztette szempilláit, (ezt egy Kate Hudson filmbõl leste el és mondták jó áll neki) és úgy pislogott az egyenruhásra. Szintén folyékony norvég nyelven, bár a „körömpörkölt” szót magyarul használta.
- Mi? – kérdezte ismét az egyenruhás és mutatóujjával megbökte a fóliába csomagolt láthatóan fagyott mûanyag dobozt.
- Ööö- étel. Disznóláb, hagyma, paprika megfõzve. Magyar étel.
- Állateledel? Kutyának lesz? Van kutya?
- Nem. Magyar karácsony étel. Nekem lesz. Otthonról hoztam, Magyarországról. Apám fõzte.
Imádta a körömpörköltet. Mielõtt visszaindult Oslóba az apja két napig ügyködött vele. a körmöket megmosta, megsikálta, megperzselte egy régi „Wehrmacht” gázperzselõvel, újra átsikálta, újra megperzselte, negyedekbe hasította, majd szép lassan fõzte, fõzte kinn a garázs mellett az ablakpárkányon, a régi rezsón, türelmesen lassan, mert a körömpörkölt, csakúgy mint rokona a kocsonya, nem kapkodós embernek való. Került bele bõségesen hagyma, kis fokhagyma, kevés kömény (õrölt, mert utált ráharapni az egész köményre, az ízét viszont szerette) egy kis paradicsom, egy hegyes zöldpaprika, só, bors, ennyi. Van, aki még ezt a fûszerezést is soknak tartotta, de õ így szerette. Mire kész lett, a pörkölt remegõs-illatos vörös-arany (ez most divat) csoda lett, amitõl elalélt, aki csak fölé hajolt. Ebbõl fagyasztott le egy kockányit a lányának, hogy érezze e szittya puszta leheletét a fjordok között. Ez látszott most megbukni az egyenruhás értetlenségén, de Rita fel volt készülve rá, hogy foggal-körömmel harcolni fog a körömért.
Az egyenruhás bedugta a dobozt egy kis alagútba az asztalán és a kijelzõre meredt, majd miután a készülék csippantott néhányat, megkönnyebbülten sóhajtott. Oké, legalább nem robbanóanyag. Szemlátomást megnyugtatta, mint ahogy az is, hogy ez a szõke kislány, aki mûvészien rebegteti a szempilláit, a saját anyanyelvén válaszolgat neki.
- Disznóláb? Ezt maguk megeszik? És jó? – kérdezte újra kétkedõ hangsúllyal.
- Nem mindenki szereti, de én igen. Nagyon finom. (Mindenesetre sokkal jobb, mint az a halízû sápadt birkahús, amit ti nyírfaágakon gõzöltök egész éjszaka karácsonyi lakoma címén). Én nagyon szeretem.
- Igazából el kellene koboznom, mert tisztázatlan eredetû fagyott élelmiszer(?) de mivel nem veszélyes és mindjárt karácsony van, rendben. Viheti, csak jól csomagolja be és ne egyen belõle a gépen. Mit is mondott, mi a neve?
- Körömpörkölt.
- Koro… eh, maradjunk a disznólábnál. Mehet.
- Köszönöm. Boldog karácsonyt.
- Boldog karácsonyt.
Éjszaka, mikor az albérletében a szaftot tunkolta egy kis kenyérhéjjal a lábos aljáról, felhívta Skype-on a barátnõjét, aki szintén gyakornok volt egy számítógépes cégnél New Jersey-ben, és elmesélte neki a történetet, az vigyorogva mondta, hogy az a mitugrász vámos a new york-i reptéren ki akarta dobatni vele a velõs pacalt amit otthonról vitt, és nem akarta megérteni, hogy mi ez, de olasz neve volt az ürgének és neki eszébe jutott egy ligúriai nyaralás és már kissé ingerülten mondta neki hogy „trippa bazmeg, trippa te kis köcsög”.
Ez volt a varázsszó, (már a trippa, nem a többi) az ürge arca felderült és mosolyogva szabad utat adott a pacalnak.
És még mondják azt, hogy nem jó dolog a globalizáció.
