A fentiek hallatán KSP értetlenül nézett rám.
- Kell-e kel? - kérdeztem újra.
KSP szemei elkerekedtek, zavara még nagyobb lett.
- Na, - gondoltam magamban - jövő farsangkor simán beöltözhetsz kérdőjelnek.
- Van kell. Kell? - tettem fel immár harmadféleképpen a kérdést.
Ekkor végre leesett. Persze kellett neki kel, aztán kellett még A-nak és B-nek is, sőt, még ZS-nek is vittem a melóhelyre egy halommal. - Leveled jött - mondtam neki, aztán a kezébe nyomtam a szatyrot.
Folyton kipróbálok valami új zöldséget a kertben. A tavalyi fejetlen fejes káposzta után idén a leveles kel következett. Vettem sima zöld fajta magot, meg a százados asszony adott színeset, amit dísznek szoktak ültetni. Egy balkonládába vetettem el a magokat a karalábéval együtt. Nem mondhatom, hogy olyan bivalyerősek lettek a palánták, de azért életképesek voltak. Ültettem egy sort belőlük kiegészítve néhány kelbimbóval, amit a szomszédasszony adott. Harmadnapra egy tréfás kedvű vakondok az egész sort végig túrta. Nyílegyenesen haladva, kivétel nélkül az összes palántát kidöntötte. Fennhangon anyázva igazgattam helyükre a nyomorult növényeket, ültetőfával tömve be a lukakat. Egy hétre rá, ahogy öntöztem a palántákat, az egyik helyén egy kráter nyílt és a lezúduló víz magával vitte a növényt valahova a föld mélyébe. Újabb cifra káromkodások közepette megint helyreállítottam valamennyire az ágyást, a lukat meg pótoltam egy újabb kelbimbóval. Nyáron aztán csaknem megette a fene az egészet, június végétől szeptemberig egy szem eső nem esett, azt a kevés vizet, ami volt, a paradicsomok és a paprikát kapták. Az őszi esők aztán mégis csodát tettek, a növények erőre kaptak, és végül egészen szépen megnőttek.
Eljött október 23. a ganéhordás ünnepe, meghozták a fél pótkocsi trágyát, el kellett kezdeni ásni. Felszedtem a leveles kelt, vittem belőle, akinek kellett, és magamnak hazavittem egy szatyorral. Most már csak valamit kezdeni kellett volna vele. Az első ötlet a pulutyka volt, de aztán rájöttem, hogy ahhoz meg valami hús is dukálna, mondjuk egy fasírt, de legalább egy kis pörkölt vagy sült kolbász. Az viszont már dupla munka, amihez az utóbbi időben nincs sok kedvem. Maradt hát a frankfurti leves, az egyetlen nekifutásra megoldja ezt a problémát, gyorsan megvan, és még szeretem is. Közben az is beugrott, hogy kell, hogy legyen az almáriumban fagyasztóban egy flakon zúzalé egy régebbi projektből, ami kiváló lenne a levest felönteni.
Egyik nap munka után gyorsan elugrottam a kertbe valamiért, aztán siettem haza főzni.
Hozzávalók:
- kb. 1 kg leveles kel
- ugyanannyi krumpli
- 1 nagy fej vöröshagyma
- 5-6 gerezd fokhagyma
- 1,5 l húslé
- 0,5 kg kolbászféle (jelen esetben debreceni és frankfurti volt)
- pirospaprika
- só
- őrölt köménymag
- 330 g tejföl
A leveleket áztattam egy darabig, aztán folyóvíz alatt többször átmostam, különösen ügyelve a levelek fonákjára.
A levelek tövét levagdostam, túl vastagnak tűntek, aztán a többi felcsíkoztam.
A krumplit megpucoltam, öreg kockára vágtam.
A finomra vágott vöröshagymát zsíron megpirítottam, megpaprikáztam és felöntöttem egy kis húslével. Beletettem a felszeletelt fokhagymát és a köményt.
A legtöbb receptnél először a krumplit teszik fel főni, majd, mikor felforr, akkor adják hozzá a kelt. Úgy okoskodtam, hogy ez a kel azért szívósabb, mint a sima kelkáposzta, a kínai kelről nem is beszélve, ezért a kellel kezdtem. Amint felforrt a levesalap, beletettem a kelt. A forró lében pillanatok alatt összeesett.
Amint újra forrt, hozzáadtam a krumplit és alaposan elkevertem.
Fedő alatt kb. 20-25 perc alatt megpuhult minden.
Amíg a leves fődögélt, felkarikáztam a kolbászt és a virslit.
Liszttel és kevés vízzel csomómentesre kevertem a tejfölt és behabartam vele a levest.
Kiforraltam, majd hozzáadtam a kolbászokat, majd pár percig még főztem.
Kicsi csípőssel tálaltam.
Pont olyan jó lett, ahogy vártam. A leveles kel igen jó markáns ízű, a többi összetevő hozta a formáját. A levélnyelek vastagabb része kicsit roppanós maradt, de nem volt rághatatlanul szíjas.
Most már csak azt kell kitalálnom, milyen egzotikumot ültessek jövőre?
