Itt bambultam, hogy enni kéne valamit, amikor szól a feleségem, hogy van még vadasmártásom a csodahüttõben. A dolog pikantériája, hogy õ nem szereti a vadast. Szóval fõzzek magamnak valamit, ha enni akarok.
Vettem az üzenetet, és nekiindultam felfedezni, mi mindent rejt még számomra a csodahüttõ. Leltem benne kisadag lábszárat, egy óriási szürkemarha rostélyost valamint 6 szelet borjúcombot. Meg még sokmindent, de az a vadashoz nem passzol. A rostélyost végülis visszatettem, mert annyit azért csak nem eszem már meg egyedül.
Kitaláltam, hogy a húsokból készítek egy pikáns marharagut, és magamnak teszek hozzá a vadasmártásból. Így akkor feleségem is ehet(ne) a raguból mondjuk tésztával.
Egy kicsit azért vadasra vettem az ízesítést, amihez az alábbiakat gyûjtöttem össze:
- 30 dkg tiszta marhalábszár
- 50 dkg borjúcomb
- 4 dl vadasmártás még a múltkorról
- 1 kis alma
- 1 édes narancs
- 1 sárgarépa
- 2 kicsi gyökér, de szárastul
- 2 vereshagyma
- 3 dkg szalonna
- 1 centis karika zeller
- 4 babérlevél
- 1 szál petrezselyemzöld
- 1 kk római kömény
- 6 szem borókabogyó
- 1 kk feketebors
- 4 szem szegfübors
- 3 ek olivaolaj
- 3 girizd fokhagyma
Ha kicsit több lenne a zöldség, akkor ez már önmagában egy vadas vagy akár egy Eszterházy is lehetne, ám most a vadasszósz csak mellé kerül. 4 szelet szalonnát felkockáztam és az oliva társaságában kisütöttem.
A fûszereket mozsárban összetörtem. A húsokat hosszúkás csíkokra daraboltam, hogy ragu jellege legyen és rászórtam a fűszereket. A borjúból két szeletet félretettem a feleségemnek, biztos ami zicher alapon. A zsíron megpergeltem a hús, amíg elfõtte a levét és zsírjára sült.
Meghámoztam a zöldséget, gyümölcsöt és kis darabokra vágtam. A hagymát, fokhagymát gorombára vágtam (és nem fotóztam).
Ekkor kicipeltem az egészet a teraszra az indukciósra - kevésbé veszi át a lakás a szagot. Leszedtem 4 levelet a babérbokorról és belekevertem a zsírjára sült húsba. Ezt elébb is megtehettem volna, de elfelejtettem. Hozzáadtam a feldarabolt zöldségeket és a gyümölcsöket is, majd felöntöttem annyi vízzel, hogy bõven ellepje. A petrezselyem szárakat összekötözve szintén belesûlyesztettem a lébe. Megsóztam, felforraltam, lefedtem és minimumra állítottam a rezsót. Volt két órája, hogy megfõjön.
Ha marhát fõzök, mindig figyelem, nehogy túlfõzzem. Attól olyan lesz, mintha valaki bélszínt fõzne a húslevesben és azt tálalná fel táfelspiccnek - röviden: száraz és unalmas. Nem véletlen, hogy az igazán jó fõtt marhahúsok sok kollagént tartalmaznak, mócsingosak, inasak. Erre most is figyeltem, menet közben ellenõriztem, hogy elkészült-e már. A lábszár általában jobban bírja a hosszú fõzést, mint a borjúcomb, ezért csak a borjút kellett lesni. A két óra jó közelítés volt. Ekkor kiszedtem a szaftból a túl feltünõ zöldségeket, és így maradt a finom ragu.
A zöldségeket pedig a botmixerrel pürésítettem, majd összekevertem a kiolvasztott ízesített vadasmártással.
Nem fõztem én hozzá semmi tésztafélét - megettem úgy, ahogy van.
Meg még másnap is, sõt harmadnap is - feleségem ugyanis nem kérte. A borjúszeleteket sem...