Vendégposzt: Babette_
Nagyanyám nevezte így: savanyutüdõ.
Aztán megtudtam, hogy a rendes neve szalontüdõ.
Arra már nem emlékszem, hogy mibõl és hogyan csinálta, meg azt sem, hogy én honnan tudom, hogyan kell csinálni.
Nem is csinálok túl gyakran, boltban ritkán kapni hozzávalót, úgyhogy csak kecskevágás után van, amikor elõveszem a fagyasztóból.
Most úgy kezdõdött, hogy hosszú hétvégére felmentést kaptam fõzésbõl, meg amúgy is vizsgaidõszak van, ilyenkor ritkán látogatom a konyhát.
Aztán az emberem bejött a kertbõl és azt kérdezte, hogy azért ugye gyümölcslevest összedobok.
Meg hogy majd eszik valamit, ne törõdjek vele, csak süssek kenyeret.
Meg ha majd nagyon éhes, eszik valami tésztát.
Mondjuk lekváros tésztát.
Uhh, két kölyök mellett azért én láttam már egysmást, majonézeskecsöpösmustáros rántottát kulimásszá keverve, mint mennyei étket, de a lekváros tészta az már túlmegy minden határon.
Áthaladva a sajtostejfölös tésztán, végül kiegyeztünk túróstésztában.
Aztán félóra múlva ismét rákérdezett a gyümölcslevesre.
Majd félóra múlva ismét. Úgyhogy összedobtam egy kis gyümölcslevest.
Közben pedig megláttam a belsõséget a fagyasztóban, és eszembe jutott a szalontüdõ.
Ami praktikus, mert lehet belõle sokat csinálni, tehát tényleg megúszom a fõzést hétvégére, meg jól is lakik, meg melegíteni is lehet.
Fölteszem a belsõségeket kissé sós vízben fõni, nekem most kuktához volt kedvem, hogy ne kelljen sokat sasszézni a konyhában, nem követendõ ötlet, mert a síp szeret a belsõség habjától eldugulni.
Zsírra rádobom a két kis fej hagymát meg egy kanál cukrot, és körbepirítom, a végén meg két evõkanál lisztet.
Ezt felöntöm a belsõségek fõzõlevével, közben erõsen keverem, hogy ne legyen csomós, és meghintem kicsi pirospaprikával.
A húsok közben hûlnek.
Amikor kicsit meghûltek, felvágom õket csíkokra, tüdõt, szívet, vesét.
Az én emberem szereti a hörgõket ropogtatni, úgyhogy nem kellett megtisztítanom.
Amikor a lé megforr, elkezdem ízesíteni: mustár, bors, babérlevél, almaecet, esetleg még cukor és só kellhet bele, és pár percig fõzöm. A végén tejföl.
Aztán belezúdítom a csíkokra vágott húst.
Közben ahogy akad idõ, elõkészítem a gombócokat.
Zsemlegombóc a szokásos, de nekem nem volt itthon zsemle, meg hát „jobban szeretem a forrázott gombócodat, mióta kóstoltam”.
Forrázott gombóc:
Zsírt felforrósítok, majd a lisztre öntöm folyamatos keverés közben. Utána forró vizet, annyit hogy éppen összeálljon.
Hagyom kicsit meghûlni, majd kis gombócokat formázok belõle és a fõzõvízbe dobom.
Ha jó a gombóc, akkor simán lehet formázni, még a kezet sem kell megvizezni hozzá, mert nem tapad.
Akkor jó, ha feljött a víz színére, és ott pár percet fõtt (nem húszat).
Fázisfotók nem készültek, de itt a végeredmény: