A kenyértésztában sült csülök ötlete a kora XXI. századból eredeztethető, nagyjából a 2014. év elejéről, ekkortájt kezdtem el ugyanis törni a fejem a húsvéti menüt illetően. Mint annyi más ételt, ezt is sikerült a lehető legjobban túlbonyolítanom, mentségemre szóljon, nem öncélú ez a buzgóság, hanem a tökély keresése a cél, amit persze a büdös életben nem fogok elérni, de elfogadható kifogásnak tűnik, amire gyakran hivatkozhatom, és a pepecseléssel az idő is remekül telik.
Az első magam emelte akadály a vadkovász elkészítése volt. Végül is nem egy nagy bravúr összehozni, de én még soha nem készítettem olyat. Egy uborkás üvegben összekevertem két púpozott evőkanál lisztet ugyanannyi vízzel, aztán lefedtem egy gézlappal. Ha valamiért nem sikerül púpozott evőkanál vizet hozzáadni, három csapott is megfelel. A gézlapból már másnap elkezdtek potyogni a cérnaszálak a kovászba, ezért lecseréltem a kovászos uborka lefedésére használt kistányérra, ami egyrészt remekül funkcionált itt is, másrészt talán a hasonló folyamat miatt adott némi pluszt a projekthez. Minden nap – mikor fáradtan hazatértem a munkából – egy kanálnyi liszttel és kevés vízzel kedveskedtem az üvegben növekvő életnek. (Az avatottak úgy hívják ezt, „megetetni” a kovászt.)
Azt olvastam valahol, érdemes nevet is adni a kovásznak, és kedves szavakkal biztathatjuk. Ami az elnevezést illeti, abban nem volt hiba, a szent keresztségben a Cipópaszta nevet kapta. A kedves beszéddel viszont nem volt szerencsém. Hiába becézgettem, négy napig nem mutatott semmi hajlandóságot, hogy rendes kovászként viselkedjen. Egyik délután aztán leültünk a konyhában – ami részéről nem volt kunszt, tekintve, hogy folyton ott tanyázott az asztalon –, és elbeszélgettünk, mint férfi a férfival. Közöltem vele, ha nem változtat ezen a nyegle hozzáálláson, ki fogom vágni a kukába, aztán termelheti élete végéig a biogázt valamelyik eldugott vidéki szeméttelep mélyén. A szép szó megtette hatását, megemberelte magát, és kisvártatva ördögien fortyogni kezdett.
Ettől a naptól megemeltem az adagját, két bő kanál lisztet kapott és annyi vizet, hogy nagyjából tejfel sűrűségű maradjon a massza. A nagy napon már bő 30 deka anyag bugyogott az üvegben, én pedig hozzáfoghattam végre a sütéshez.
A következő stáció a megfelelő füstölt csülök beszerzése volt. Nem, mintha nem lehetne kapni mifelénk olyat, de szerettem volna megtalálni az arany középutat a megfelelő ár és a tűrhető minőség között. A közeli szuperben volt első csülök négyszázér’ akciósan, de azt nem mertem megvenni. A sarki füstöltárus boltban 1500-ért kínálták a hagyományos füstölésűt, az viszont úgy nézett ki, mintha keresztülrugdalták volna valakinek a tyúkszaros udvarán. Végül a Csarnokban, az ismerős néninél vettem meg. MÁgnes elkísért, ő is be akart vásárolni az ünnepekre, és úgy vélte, célszerű olyan ember társaságában intézni a dolgot, akit a kofák név szerint ismernek. Az ismertség hamarosan kézzel fogható eredménnyel járt. Az üzlet mélyéről hoztak elő négy csülköt, abból választottunk. Szép darab volt, uszkve másfél kilós, rögtön beleszerettem. Kértem még egy darab füstölt combot is:
- Soványt kérsz, vagy zsírosabbat?
- Inkább soványt.
- Teljesen sovány legyen, vagy lehet rajta egy kis zsíros is?
- Nézd, ha ebből itt levágsz egy fél kilós darabot, az jó lesz nekem.
- Nem lesz jó.
- Á! Akkor legyen rajta egy kis zsír is.
Térült, előjött egy szép darab füstölt hússal, kettévágta, és a közepéből lenyesett egy fél kilós darabot. Senki nem szereti a kivételezést - főleg ha nincs benne része -, nekem mindenesetre nem volt kifogásom ellene. Fizettünk - 3500 forintból kijött az egész, szerencsére étkezési utalványt is elfogadtak – aztán még összecsipegettünk pár apróságot: újhagymát, retket, almát és tormát is majdnem.
Másnap korán keltem, és feltettem főni a csülköt. Előző nap meghánytam-vetettem a dolgot, úgy ítéltem meg, hogy elég friss és puha az áru, nem kell beáztatnom éjszakára. Pár gerezd fokhagymát, babérlevelet és szemes borsot dobtam mellé. Mikor felforrt, egész kicsire vettem a lángot, és lassan bugyogtatva öt órán keresztül főztem. Míg a csülök rotyogott, összedobtam egy süteményt, no meg a boltba is leszaladtam valami elmaradt bigyóért. A főzőlében hagytam kihűlni, és úgy is tettem el a hűtőbe éjszakára.
Aznapra nem is maradt más teendő, mint megetetni a kovászt és beáztatni a római tál tetejét.
Innen folytatom.