Esetleg fekete. A ragacsos fajták egyike, egykoron a császárok eledele volt, közönséges halandó rá sem nézhetett. Afféle superfood, 18-féle aminosavat, vasat, cinket, rézt és karotint tartalmaz, és több benne az antioxidáns, mint az áfonyában. Az mondják, „diós” íze van (has a mild, nutty taste), bár ezt elég sok ételre rá szokták húzni.

Nekem kistesó hozott egy zacskónyit a kínai rokonoktól. Azt mondta, ő hagyományos módon szokta elkészíteni, fehér rizzsel vegyítve.

Egy ideje kerülgettem már, aztán a hétvégén beiktattam az étrendbe. Egy kis sült csirkecombot készítettem, mellé szántam köretnek.

A csirkecombokat sóztam, meghintettem majorannával, és mellétettem egy darabka zsírt.

Fedő alatt egy órát pároltam, majd a fedőt levéve 30 perc alatt pirosra sütöttem. A pecsenyezsírt gondosan átöntöttem egy kislábasba, éppen elég lett három reggelire, lágy, fehér kenyérrel, lila hagymával.

3 dl fehér- és 1 deci lila rizst összekevertem.

Kevés olajon fehéredésig pirítottam. Mármint a fehér rizs fehéredéséig, a feketééig kicsit sok idő kellett volna.

Kétszeres mennyiségű vízzel felöntöttem, felforraltam és lefedve a sütőben megpároltam. A lila rizs kiengedte a színét, és tökéletesen megfestette a fehéret is. Meglehetősen összetapadt lett, ez különösen másnap lett szembetűnő.

Míg a rizs puhult összedobtam egy öntetet a galambbegy salátára. Egy félliteres üvegbe belebűvészkedtem két pohár natúr joghurt, tekerésnyi citromlével, csipet sóval és egy jó öntésnyi olívaolajjal ízesítettem, aztán alaposan összeráztam.

Tökéletes szombati ebéd lett belőle, szerencsére sütöttem egy kis süteményt is, különben felkopott volna az állam. A lila rizs nehezebben puhul, mint a fehér, kicsit roppanós is maradt, de nem volt bántóan kemény, legalább tudtam, éppen melyik van a fogam alatt. Az ízében valóban volt valami, ami „diós”-ra emlékeztetett.