Az új halászati törvényt olvasva ismét nyilvánvalóvá vált, hogy nagyra becsült honatyáink rohadtul értenek mindenhez. Ha valaki a törvény szerint szeretne törvénykövető lenni, alaposan fel kell kötnie a felkötni valót. (A törvény végrehajtási rendeletéről most nem is szólnék, már az alapján is agyrémnek látszik, ami eddig kiszivárgott belőle.)

Száz szónak is ó a vége, az idei halászkirándulást át kellett ütemeznünk Szeptember 1 előttre, nem akartuk kísérteni a sorsot, hogy aztán évekig járhassunk a bíróságra, mert valaki másképp értelmezte a törvényt. Ennek aztán meglett az a sajnálatos következménye, hogy a kemény magból csak hárman voltunk ott. Sanyi a házigazda, Cubák és jómagam.

A szomszédos megyeszékhelyen volt a találkánk ismét, idén nem dőlt meg a rekord, csak 40 percet kellett várnom. Jó iramban vágtunk át a rónaságon, megállni sem kellett sokszor, miattam legalábbis nem, füstmentesen szép az élet. Egy útszéli gyümölcsárus néninél azért lefékeztünk, vettünk egy rakás almát, barackot, hogy aztán otthagyjuk Sanyinak, mert a három nap alatt egy szemet nem ettünk belőle. Volt nála gyümölcs elég, esszenciális formában, kicsiny pohárból, némileg túl is adagolva.

Sanyi csülkös pacallal várt minket - szegény nem készült az én nyamvadt kulináris igényeimre – némi krumplit azért elmajszoltam egy kis jelzésértékű szafttal, meg az általam prezentált sárgabarackbefőttel. Volt hozzá ízesítőnek paprikaolaj is a kies délszláviából, de maradtunk a házi paprikakrémnél, amit még tavaly hoztam.

Ebéd után ejtőztünk egyet az udvaron – Luna meglepően visszafogott közreműködésével, – és megbeszéltük a délutáni tennivalókat.

Ötkor már a vízen voltunk, és letettük a hálókat.

A nyár végi folyó gyönyörű volt, keresve sem találhattunk volna jobb időpontot erre a kirándulásra. Este beszélgettünk és poharazgattunk egy jót, aztán korán nyugovóra tértünk.

A napkelte már a folyónál talált minket, felfelé haladva felnéztük a hálókat.

A zsákmány nem volt bőséges, egy-egy ponty, márna és harcsa, egy jobb amur, valamint némi keszeg. Ha többre nem is, vacsorára elég volt.

A délelőtt hátralevő része és a kora délután haltisztítással telt. Öt óra felé megjött egy kedves ismerős is, remek pálinkát hozva. Sanyi isteni halászlét főzött irdalt pontyfiléből, hozzá pedig keszeget sütött. Én is aktivizáltam magam, összedobtam egy grízpudingot.

Bőségesen bevacsoráztunk (én talán nagyon is), utána tovább hörpöltünk. Vagy a mohón befalt két tányér halászlé, vagy a pálinka, netán az aznapi harmadik szivar tette, de én megosztottam a vacsorám a kutyával. Kicsit később elbúcsúztattuk a vendégeket, aztán én is igen gyorsan eltettem magam holnapra.

Másnap tegnapi sült keszeget reggeliztünk friss kenyérrel. Éppen dugig laktunk, mikor Sanyi párja befutott két n+1 személyes tállal, amiért hetedhét határon túlra zarándokolt. Kábé úgy hiányzott még, mint liliputiaknak a kisebbségi önkormányzat. Lassan szedelőzködtünk, és leindultunk hazafelé. Gyomaendrődön sikerült elnézni egy kereszteződést, és máris nyakig voltunk a nagy magyar valóságban. Bekapcsoltam a telefonomon a GPS-t, de mire sikerült használható információt kinyerni belőle, éppen lemerült az akksi. Kérdezősködtünk hát, de a helybeliek többsége gyaníthatóan még életében nem járt a messzebb a szomszéd falunál, mert objektív információval senki nem tudott szolgálni. Hosszú tekergés után végül Mezőtúrnál sikerült meglelni a megfelelő utat.

A buszpályaudvartól nem messze Cubák leparkolt, és segített a hűtőtáskát elcipelni a buszig. Szerencsém volt, éppen bennállt a járat, bedobtuk a cuccot a csomagtartóba, elköszöntem, és már indultunk is. Bő egy óra múlva már otthon tettem le a motyóm a konyhában. Kipakoltam, aztán szundítottam egy nagyot.

Mielőtt valaki rapsicot kiállt, kérem, olvassa le az itt leírtakat.