Tatán jártam, fesztiválon. No persze, nem ez volt a dolog apropója, de ha már ott voltam, elmentem a fesztiválba is.

Három éve hagyomány, hogy összejönnek a régi, azóta sajnos bezárt iskolánk diákjai a Tatai Öregtó Campingben egy kis beszélgetésre, nosztalgiázásra. Hajdani tanárainkat is meghívjuk, és eltöltünk egy kellemes délutánt együtt.

Még hó volt a kertben, mikor elkezdtem a szervezést. A Kemény Mag azonnal jelezte részvételét, én meg telefonon - később e-mailben is megerősítve - lefoglaltam egy hétágyas házat.

Janika hétfőn telefonált. Az általa nevelt csirkéket átvevő cég közel kétmillióval tartozik neki, pénteken a jogi képviselővel, szombaton a tulajdonossal lesz tárgyalása, nem tud eljönni. A szállásköltség ráeső részét másnap átutalta, nem akart szarban hagyni minket.

Sanyi párját kedden hívtam. Hát, ők sem tudnak jönni, komoly családi probléma van. Ez mondjuk érthető is, csak éppen kicsúsztunk a lemondási határidőből, a szállásköltség felét akkor is ki kell fizetnünk, ha nem megyünk.

Hívtam a maradék népet, megállapodtunk, megyünk, aztán valahogy majd lesz. A facebook-on az iskola oldalán közhírré tettük az üres helyet, de nem volt rá jelentkező.

Pénteken 6.45-kor indult a busz Veszprémből. Korán értem ki a pályaudvarra, bementem a piacra pénzt váltani, nagy címlet volt nálam, féltem, hogy a buszon nem tudnak visszaadni. Dumáltam kicsit a zöldséges haverommal, felváltotta a pénzt, meg megígérte, megnézi, hogy megy a habanero a nagybanin. (A fenét nézte meg.) Mentem azért egy kört, megnéztem az árakat.

Székesfehérváron megint csak volt vagy háromnegyed órám a csatlakozásig, elmentem a plázába. Az üzletek még zárva voltak, de a kirakatok nagyon tanulságosak voltak. Láttam fázós leánytorzót, és erősen betépett fiú próbababákat is.

Átsétáltam a piacra, péntek lévén tömve volt, és az árak fejbe kólintottak. Bő százassal minden olcsóbb volt, mint Veszprémben. Szín- és illatkavalkád, minden friss, gusztusos, tisztaság mindenhol. Gyorsan felhörpintettem egy Unicumot a galérián (merthogy olyan is van), aztán irány a busz.

Kérdi a sofőr, melyik megállóba kérem? Tudja az ördög, adja a végállomásig. Gyorsan felhívtam Cubákot:

- A felsőnél szállj le – mondta.

- Na, - kérdeztem a sofőrt, - melyik megálló a felső?

- Az első – felelte.

Le is szálltam az elsőnél. Cubák sehol.

Csörgetem:

- Itt vagyok.

- Én is.

- Itt te nem vagy.

- Te sem.

Mint kiderült, ugyan az első megálló van a legmagasabban, de a végállomást hívják felsőnek. Azért nem vesztem el, odajött értem. Gyorsan elmentünk még a helyi zöldségeshez, ahol még egy árnyalatnyival olcsóbb volt minden, mint Fehérváron, és vettünk némi paprikát-paradicsomot. Bőséges reggelivel vártak, egy kupica szilvával indítottam, aztán ettem egy kis házi sonkát és paprikás szalámit. Reggeli után Cubák elment pancsizni, én meg megmutattam anyukájának a kedvenc blogomat. A grízpudingot gyorsan fel is vette a listára. Bedobtam pár könnyű fröccsöt a ház borából, csak hogy szétcsapassam a lipideket, összeszedtünk még pár konyhai eszközt, aztán előre, mind a vízig szárazon!

Tatán még beugrottunk a Tecsóba, vettünk némi bubis vizet és sört, egy kis Unicumot, meg valami reggelinek valót.

Tatán már vártak minket, bejelentkeztünk, valamilyen főnökféle is ott volt a recepción. Jót dumáltunk, közben elsírtuk, hogy milyen lekvárban maradtunk a lemondás miatt. Felírt egy számot a recepciósnak, ennyi lesz nekik. A félárnál kevesebbet fizettük.

A Tátra ház egy sátorforma épület. A földszinten van egy háromágyas szoba, egy konyha és a WC-zuhanyfülke blokk. Az előszobából lépcső vezet fel az emeletre, ahol két kétágyas szoba van. Felmentem megnézni, lefelé jövet lefejeltem a befelé dőlő tetőt, és a meredek lépcső sem igazán tetszett, ezért gyorsan a földszinti szobát választottam.

Kipakoltunk, bedugtuk a hűtőt, aztán elindultunk a büfésorra ebéd után nézni. Az első intézménynél elég volt egy gyors pillantás a kifüggesztett étlapra, hogy menekülőre fogjuk. A következőnél 980 HUF volt egy gyors pitában, erre szavaztunk. Cubák sört ivott, én már a borra voltam hangolva.

- Milyen bor van? - kérdeztem a pultos kis (de tényleg) lányt.

- Fehér meg vörös.

- Na, jól kezdődik – gondoltam. - A fehér, mégis milyen? - tudakoltam.

- Balatoni.

- Bővebben?

- Száraz.

- Könyörgöm, milyen fajta?

- Nem tudom, hátul van a raktárban, mindjárt megnézem.

Kétliteres zöld üvegpalackot hozott elő, leányka volt, valamelyik jobb pincészettől (nem emlékszem, melyiktől). Kértem egy házmestert. Aztán elmagyaráztam, mi is az. Végül kaptam inni. A gyors pitában meglehetősen nagy adag volt, sok (kissé talán száraz) hússal, bőséges öntettel, kecsketáppal. Jóllaktunk.

Elindultunk az Építők Parkja felé. Tavaly ott volt a buli. Néhány lézengő vendég, síri csend, a réten ötéves forma kisgyerek lovagolt egy szomorú pónit. Felkerestük a büfét, ahol a hajdani iskolatárs lány dolgozik.

- WTF? - kérdeztük.

- Elvitték a fesztivált a Tó túlsó partjára, mert panasz volt a nagy hangzavarra.

Azért ittunk egyet – itt is volt leányka – aztán, némi tanakodás után visszamentünk a kempingbe.

Közben befutott pár ismerős, - csak másnaptól volt üres ház számukra, erre az éjszakára mellénk sátoroztak – iszogattunk, beszélgettünk egy jót.

Kicsivel később Zokni is - egyéni rekordját megdöntve – megérkezett. Gyorsan összedobtam egy szalonnás-hagymás tojást vacsora gyanánt, felfaltunk, aztán elindultunk az éjszakába.

Az ismerős iskolatárs büféje már régen bezárt, – hazaküldték a személyzetet. A tulaj a szemközt felvert sátorban reggelig kitart, - ha már kifizette a helypénzt – egy-két vendég csak beesik éjszaka a fényt látva.

Ittunk egyet, aztán továbbálltunk. A fesztivál új helyszíne nagyon messze volt. Bő félórás kutyagolás után értünk el a Várhoz, ahol a kapunál meg kellett venni a belépőt. A csuklószalag 1200 HUF, de mindhárom napra és minden rendezvényre, továbbá a város összes múzeumába érvényes volt.

Erősen sötétedett, mire a helyszínre értünk, az árusok zöme már zárt, csak a büfék maradtak nyitva. Az árak egy B kategóriás horrorfilmre hajaztak. Három feles, meg egy sör 3400 Forint volt. A sátrak között felfedezhettük az ország első cigány vendéglőjét, és vehettünk volna töltött zoknit is. (Bár egy már volt velünk.)

A világzenei színpadnál Boban Markovicot Orcestra-t már lekéstük, de azért kicsit megálltunk a Tulipánt hallgatni. A citeramuzsikát valami miatt nem szenvedhetem, elsomfordáltunk a közeli büféhez, ittunk egyet.

(Az ittunk egyet kifejezést innentől a „Hörp” szóval fogom helyettesíteni, a LibreOffice prediktív szövegbevitele kezd az agyamra menni.) A Hörp közben belefutottunk egy vidám legénybúcsút tartó társaságba, az vőlegény egy jókora „lufival” a hóna alatt járkált. Csípőből lőttem egy képet, kisvártatva a cimborái közölték, hogy 500 Forint lett volna egy kép, de sajnos én voltam a gyorsabb.

Innen a Váron keresztül megközelítettük a vásári sokadalmat, ami jobbára már a pakolás különböző fázisaiban volt. Szerencsére kokasos nyalókát még éppen sikerült venni Büngyürkének – gyorsan el is újságoltam neki SMS-ben, biztosan örült neki éjfél magasságában - ha már megígértem.

Hörp.

A dodzsemnél két ördögszarvat viselő kislány integetett erősen az egyik kocsiból. Zokninak több se kellett, vett gyorsan három zsetont (600 HUF darabja). Pár lúzer is beszállt, aztán indult a futam. Szegény lányok, talán még most is magyarázzák otthon a kék foltokat. Azért voltam olyan úriember, hogy elnézést kértem a végén, talán értették.

Hörp.

Közben erősen megindul a kiválasztásom, felsétáltam a domboldalba egy szimpatikus fához. Úgy tűnt, nem csak nekem tetszett a környék. Tőlem balra egy fiatalember a kerítésbe kapaszkodva adta vissza a természetnek az őt megillető részt. Jobbra, kicsit feljebb egy fiatal pár foglalatoskodott, láthatóan szerették egymást. Elraktam, aztán a többiek után néztem.

Hörp.

Utunk a Lovarda-Romkocsmánál ért véget. A színpadon a Korai Öröm játszott. Nem nagyon ismerten őket, de a zene tetszett. Jó volt. Előttem két bakfis pörgött önfeledten – az egyik talán a mama szekrényéből nyúlt batikolt szoknyát viselt. Pár perc múlva elszédültek és elestek. Nevetgélve bújtak össze és csókolózni kezdtek. Kicsit odébb egy egy igen furcsa sipkás fiatalember próbált telefonálni a 120 decibeles hangzavarban, eltorzult arccal üvöltött bele a készülékbe. A zenekar „énekese” két szám között közölte a közönséggel, hogy ha netán akadna valakinél egy joint, ugyan adja már fel a színpadra. Nem akartam a műfaj iránt kevésbé rajongó barátaimat tovább kínozni, elindultunk lassan visszafelé.

A kastély mellett még meglátogattuk a büfét, Hörp, aztán irány a kemping. Zokni szívesen átkelt volna a tavon, de mondtam neki, csak mert Unicumot ivott, még nem kéne úgy kinézni, mint a reklámember a plakáton.

A Tóváros felőli sétányon jártunk, és elgondolkodtam, hogy mi a csudáért kellett átvinni az egészet a másik partra. Ott talán hallássérültek laknak? Az innenső parton sem volt fenékig tejföl, a nagy vízfelület remekül vezeti a hangot, az a pár decibel veszteség biztosan nem akadályozta az ittenieket a zene élvezetében.

Ott messze

A tóparti sétány hajdani kivilágítása a múlté, sötétben botorkáltunk vissza a legrövidebb úton a kempingbe. A gyökerektől felpúposodott, alig sejthető aszfalton közel hat kilométert kutyagolva majdnem gond nélkül érkeztünk haza. Zokni a háztól 15 méterre, a golfpálya simaságú pázsiton taknyolt egy nagyot. Két napig nem tudta felemelni a jobb kezét. Tisztelegni szerencsére nem kellett.

Másnap kettőtől volt a találkozó. Ettünk finom tortát, dumáltunk egy jót este tízig.

Este főztem egy lecsót, valamiért mindegyikünk hozott paprikát, paradicsomot meg hagymát.

Vasárnap hazajöttem, és aludtam vagy három órát.