Jött a hadnagy. Aszondja, van némi vaddisznója otthon a fagyasztóban, főzhetnék belőle valamit. Végigpörgettem a buksiban a naptárat. - Jövő hétvégén jó lesz - közöltem vele. Szerdán aztán kérdeztem: - Vörösboros vaddisznó jó lesz? Jó volt neki. Később gondoltam át, hogy akár már kedden is elhozathattam volna vele a húst, akkor bepácolhattam volna pár napra. Mindegy, talán így sem lesz rossz.
Pénteken reggel azért még rákérdeztem, az ifjú tiszteknél sohasem lehet tudni. Megnyugtatott, a hús a kocsijában van egy hűtőtáskában. Meló után elkísértem a járgányhoz. Kezembe nyomott egy cirka 15 literes puha falú hűtőtáskát, ami szemlátomást tele volt. Meg nehéz is. - Hány kiló van ebben te szerencsecsomag? - kérdeztem. - Hát, két csomaggal hoztam, így is maradt még másik kettő otthon - felelte. Mit tehettem volna? Szapora kézváltásokkal hazacipeltem a táskát. Itthon aztán kiderült, hogy a két jókora zacskó húshoz még egy adag darált sertéshús is érkezett az egyik csomag aljához fagyva.
Szóval főztem egy bitang nagy adag vörösboros vaddisznópörköltet.
Hozzávalók:
- kb. 4 kg vaddisznóhús
- 3 nagy fej vöröshagyma
- 4-5 gerezd fokhagyma
- 20 dkg lecsó
- köménymag
- fekete bors
- pirospaprika
- borókabogyó
- 2-3 babérlevél
- 1 ágacska friss rozmaring
- 2 evőkanál darabos áfonyalekvár
- 2-3 dl száraz vörösbor
- sertészsír
- só
Előző nap kiolvasztottam a húst. Volt benne csontos császárvég és oldalas, comb, egy csülök csont nélkül, meg még a fene tudja milyen része. Gerinc viszont egy szál se. Értette a dolgát, aki összeállította a pakkot.
Felaprítottam a húst jó öreg darabokra. A csontos részeket - bárd híján - egy erre a célra rendszeresített rossz késsel és egy kalapáccsal intéztem el. Az egészet beraktam éjszakára a hűtőbe.
Másnap reggel az apróra vágott vöröshagymát egy jó kanál zsíron megpirítottam.
Rátettem a húst és fehéredésig pirítottam.
Megszórtam a pirospaprikával és összeforgattam.
A köménymagot és a borsot egy csipet sóval összetörtem a mozsárban. A borókabogyókat is beleraktam, de csak megroppantottam őket a mozsárütővel.
Hozzáadtam a húshoz az összetört fűszereket, a lecsót, a babérlevelet és a felszeletelt fokhagymát. Felöntöttem vörösborral és adtam hozzá még egy kis sót.
Innentől nem volt más dolgom, mint várni és néha keverni egyet rajta. Persze beindult a vezérhangya, mivel lehetne kicsit izgalmasabbá tenni a hétköznapi pörköltet. És a hangya talált is valamit az egyik félreeső zugban. Ollót ragadtam és lementem a ház elé, lenyisszantottam egy ágat az ott tenyésző rozmaringról. Utána a spájzt kezdtem el túrni, végül a hátsó ficakban meg is leltem, amit kerestem, nevezetesen egy kis üveg áfonyalekvárt. A megmosott rozmaringról lehúztam a leveleket és beletettem a pörköltbe, mellékanalaztam egy kis áfonyalekvárt, és helyreállt az univerzum rendje.
Most már tényleg csak várni kellett. Mikor már kezdett a csontokról leomlani a hús, késznek ítéltem.
Tarhonyával és ecetes jalapeno paprikával tálaltam. Oké, tudom, egy ilyen ételhez nokedli dukál, vagy legalább egy jó tíz tojásos házi dörzstarhonya. Ez van, lusta vagyok mint a nyavalya.
Finom lett szokás szerint. A rozmaring és az áfonya kölcsönzött az ételnek egy sajátos ízt, ami egyáltalán nem volt rossz. Egy kis lábosba szedtem magamnak pár evésre valót, a többit elvittem a hadnagynak, hadd egyen valami jót végre.
A darált sertéshúst kiolvasztottam, ráütöttem egy tojást, sóval, borssal, fokhagymával és egy kis vöröshagymával fűszereztem. Némi rozmaringgal, kakukkfűvel adtam neki egy kis mediterrán beütést, aztán négyfelé osztottam és pogácsákat sütöttem belőle. Hétfőn elvittem szegény hadnagynak reggelire, ez legalább passzol a ketogén diétájához.
