Darázsgarázs, rovarhotel, méhgarázs, etc. Mindegy hogyan nevezzük, a lényeg ugyanaz. Európában nagyjából kétezer beporzó rovar él, ezeknek többsége valamely magányos méhfaj közül kerül ki. Bővebben. Magányos, mert a házi méhekkel ellentétben nem többezres kolóniákban él. Egyes fajok agyagos partfalakba rágnak üreget, mások fák kisebb üregeibe raknak fészket, de olyan is akad, amelyik csigaházat használ erre a célra. A szingli méh ezekbe hordja a virágport és a nektárt, belehelyezi a petéjét, aztán agyaggal betömi a lyukat. A nőstény ezek után rendszerint elpusztul. A petéből kikelő lárva elfogyasztja, amit a frigóban talál, bebábozódik, majd a kikelő méh kirágja magát. Ezután párosodik, majd keres valami alkalmas vackot, hogy át tudjon telelni. A hosszú téli estéken nekik készítettem egy hotelt. Most azt gondolhatná a nyájas olvasó, hogy milyen rendes gyerek ez a Waka, segít szegény méhecskéknek. A fenét. Persze rendes gyerek vagyok, de ebben az esetben a saját önző érdekem miatt csináltam. Ezek a méhek a házi méhhez képest olyan szőrösek, mint egy grizzly. Ez két dolog miatt fontos. Egyrészt kevésbé fázékony, mint a házi társa, ezért hűvösebb időben is látogatja a virágokat. Másrészt sokkal több virágport képes szállítani. Azzal, hogy a kertben ideális feltételeket teremtek számukra, elérem, hogy nálam járjanak a virágokra. Márpedig több beporzó rovar több beporzott virágot, a több beporzott virág pedig több termést jelenthet. A termés pedig az én asztalomon fog landolni. Látható, hogy nem csak méhecskék jártak az eszemben, mikor belevágtam a dologba.
Szerencsém volt több szempontból is. A szomszéd kertje végében hatalmas tő olasznád nő, a szomszéd pedig nem tartott igényt rá, sőt egyenesen a kiirtásán gondolkodik. Elkunyeráltam hát tőle az egészet. A vastagabbját aztán tovább is adtam egy kollégának, aki szélfogót készített belőle a kertjébe. Egy másik kollegina párja tetőfedő, ő szállította a gerendavégeket. Egy harmadik príma lőszeresládát szerzett nekem, egy másik pedig a szerszámok egy részét biztosította. A sokadik kolléga egy darab csibedrótot hozott. Valakitől meg egy köteg bambuszt kaptam, mikor elfogyott az alapanyag. Nem volt más dolgom, mint kitalálni, hogyan készítsem el. Persze pár szerszámot és némi anyagot vennem kellett, de azok később is jól jöhetnek. Szóval, együtt volt minden, neki lehetett állni.
A munka október végén a nád kivágásával kezdődött. Áthurcoltam a kertbe, felraktam a komposztáló tetejére. Kiválogattam a vékonyát, levelek nagyját leszedtem, aztán kisebb kötegekben a vállamon hazavittem.
Egy deszkából és egy lécből szerkesztettem egy "fűrészállványt", amely két oldalról is megtámasztotta a nádat, így nem tört el fűrészeléskor. A támasztó végétől 10 centire húztam egy jelet, itt mértem ki a megfelelő hosszúságot.
Aztán elmentem a barkácsáruházba venni egy lombfűrészt és hozzá való pengét. Volt vagy tízféle, a fene sem tudta, melyik lesz jó. Kétfélét vettem, az egyiken 10 fog volt centinként, a másikon nyolc. Végül ez utóbbit használtam, két pengével megúsztam az aprítást.
Délutánonként, este hétig fűrészeltem a nádat, tovább nem akartam a szomszédok idegeit húzni. Apránként hordtam a fel a pincéből, volt amelyiket már ott el kellett vágni, mert nem fért be a liftbe. Elég nagy kosszal járt a dolog, a lakás legkönnyebben takarítható helyiségében, a konyhában dolgoztam. Hétvégén fogtam egy újabb nyalábbal, és vittem haza, így kopott el szép lassan a fűrészelni való.
Akadt pár, amelyiknek mindkét vége lukas lett, ezeket fazekas agyaggal tömítettem be. Mikor megszáradt, kissé lötyögött a dugó, de talán megfelel így is a célnak.
Aztán jött a csiszolás. Mert ugyan ki a fene szereti, hogy egy hatalmas szálka áll a hátába, mikor kifele igyekszik a hotelszobájából. Csiszolópapírral leszedtem a külső egyenetlenségeket, aztán egy vékony kerek reszelővel belül is lesimítottam.
Ezután a gerendáknak láttam neki. A rókafarkú fűrészemmel harminc percig tartott (négy szusszanás plusz egy cigi), míg egyetlen darabot levágtam. Másnap tehát mentem a gazdaboltba, és vettem egy 45 centis fűrészt. Olyan éles fogai vannak, még ránézni is fáj. Ezzel a fűrésszel másfél perc alatt sikerült kettévágni a fát.
Asztalos szorítóval az asztalhoz rögzítettem a gerendavéget, alá tettem egy darab deszkát, és nekiálltam kifurkálni. 6, 8, és 10 mm-es szárakat használtam. Először a legvastagabbal, aztán a megmaradt helyeken a nyolcassal, végül a hatossal csináltam még pár lyukat.
Minden alapanyagot méretre vágtam, már csak össze kellett állítani. A ládáról leszedtem a fedelet, a zsanért, meg amit még feleslegesnek találtam. A fedélből lett később a tető és a háló tartókerete. A láda aljára középre csavaroztam egy gerenda darabot, aztán a fennmaradó helyet kitöltöttem a náddal. Pattex faragasztóval húztam két csíkot, erre jött egy sor nád, váltogatva vastagabb és vékony, hogy minél jobban kitöltse, aztán megint ragasztó, megint nád.
A következő emeleten két oldalra került a gerenda, középre a nád. Aztán így sorban tovább. Menet közben persze megint boltba kellett menni, mivel az itthon lévő 75 ml-es ragasztó szánalmasan kevésnek bizonyult. Vettem egy negyedliterest.
Végül kitöltöttem a fennmaradt réseket deszkával, felszereltem a tetőt meg egy keretet, amire a csibedrótot raktam fel, hogy a madarak ne férjenek hozzá. Az oldalába behajtottam négy szemes csavart, amivel majd rögzítem.
Pénteken délután levittük a kertbe. Még nem a végleges helyén van, ideiglenesen a padon pihen. A kertben már ott van három tégla (egy kolléga hozta), amire teszem. Már csak két karó kell, amihez kikötöm.
Szóval ezzel telt a tél. Amúgy nagy divat lett mostanában a méhecskehotel. Január-februárban szinte minden nagyobb Internetes oldal foglalkozott vele. Sőt, az ismerősök gyermekei az iskolában ilyet barkácsoltak, amíg a COVID miatt át nem álltak online oktatásra.
