Kaptunk barátnõnktõl NAGYON CSÍPÕS kolbászt, nomeg egy csemegét is. Olyat, mint amivel évekig fõztem a csípõs krumplipaprikást. Nincs kibúvó, krumplipaprikást kell fõzni!

Persze feleségem óhatatlanul beleszólt: õ most inkább levest akar enni (mindig levest akar enni), ezért a terv kicsit módosult: krumplileves is régen volt, legyen hát az.

Volt hozzá minden idehaza, meg a fagyos veteményesben:

• 5 közepes szem krumpli (ezt kiegészítettem még két darabbal késõbb)
• 1 sárgarépa
• 1 fehérgyökér a petrezselyemlevéllel
• 1 közepes vereshagyma
• 2 girizd fokhagyma
• 1 pici csokor petrezselyem a zuzmara alól
• 1 szál szárzeller szintén zuzmarásan (csak már leolvadt)
• 1 fakanálnyi kacsazsír
• 5 cm a csípõs kolbászból
• 10 cm a csemegekolbászból
• 10 cm lángolt kolbász a boltból
• 5 dkg kolozsvári szalonna
• 5 cm császárhúsbõr
• 1 szárított zellerlevél
• 3 babérlevél
• 1 szál kakukkfü (annak meg se kottyant a zuzmara)
• 1/4 zöldpaprika plusz a csumája (az mindenbe kell)
• 3 koktélparadicsom (a nappaliban érett be még az õszrõl)
• 2 tk pirospaprika (Farkas András féle)
• bors
• majoranna
• köménymag
• csipetnyi lestyán (pssssszt!)

Felaprítottam a szalonna zsírosabbik oldalát. A császárbõrrel feltettem kisütni. Persze nem volt zsíros (ilyenkor sohasincs elég zsírjuk), ezért kapta a kacsazsírt is. Ugyan ez leves, de kell egy kis zsír a kolbász kisütéséhez, a krumpli pergeléséhez. Így már látható mennyiség kezdett kialakulni a lábasban.

Amíg a zsír alakulgatott, felaprítottam a zöldségeket, hagymákat kicsire. Meghámoztam a kolbászokat (a vizes papírtörlőbe csavarós módszerrel) és negyedelt karikákra vágtam. Kiszedtem a zsírból a pörcöket egy kis tálba, és a fõzés folyamán megeszegettem (feleségem nem szereti, ha belefõzöm a levesbe). A kolbászt pedig a zsírba kevertem, és kisütöttem kopogósra (majd megpuhul, amíg fõ). A feldarabolt krumplit megszórtam csipetnyi köménnyel és a lestyánnal.

Ekkor döntöttem két további krumpli hozzáadásáról, mert arányaiban kevésnek tûnt, a szomszédasszony pedig megörült, hogy akkor neki is lesz kis levese estére.

Beleborítottam a krumplit a kolbászok közé, ahol a forró zsíron alaposan összekevertem, megpergeltem (ahogy régen mondták a pörkölést). Még utána küldtem a zöldségeket és majorannát, meg kis sót. Ezt is összekevertem, de már a zsír ahhoz kevés volt, hogy mindent egyenletesen bevonjon.

Eszembe jutott a kakukkfû ágacska is. Nomeg a paprika, mert a kolbász azért kevés volt ahhoz, hogy piros legyen a leves. Bekevertem, mert most már nem nagyon tud megégni a paprika - van nedvesség a zöldségben. Végül a három kis paradicsomot is belenegyedeltem a fazékba lábasba (mindig összekeverem őket).

Felöntöttem annyi vízzel, mintha paprikás lenne, és hozzáadtam a babért is (majdnem kimaradt!). Felforraltam, majd felöntöttem és úgy is forraltam rajta. Hát ez bizony még most is túl sûrû levesnek ...

Át is költözött egy fazékba, ami mindjárt rendes adagnak látszott. Fõztem, míg a krumpli megpuhult, majd bele is szórtam a felaprított levélzöldeket.

Már csak tálalni kellett, most egy kis tejfellel felütve, amire igazán szükség volt, mert olyan csípõs lett, hogy még vörösbor(de)minõségi is felhúzta volna a szemöldökét.

A szomszédasszony elment dolgozni, kért, hogy szóljak a férjének a levesrõl.

Meg is töltöttem egy kis fazekat vele, hívom a férjet, a válasz: köszi, nem kérem. Már vacsoráztam ...

Na mindegy, elfogy ez amúgy is.

Másnap délfelé hív a szomszédasszony, hogy hát,, izé,, úgy járt, hogy amikor éjjel - farkas éhesen - hazaért a melóból, nem találta a vacsoráját. Kaphatna azért még most ebédre egy kicsit?

Természetesen! Úgy is szereti a csípõset :)

Mi még három napig ettük, olyan sok lett így.