Portugál vörösboros kacsa. Olyan, mintha az Osso bucco és a Bœuf bourguignon szerelemgyereke lenne, kacsából. Mostanában Quentin Crewe Nemzetközi étlapkalauz című könyvét lapozgatom a klotyón. Országonként illetve régiónként ismerteti röviden a különféle ételeket, italokat, hasznos tudnivalókat. Az általa legjobbnak tartott fogásokat csillaggal jelöli, a magyar ételek közül például a tökfőzelék érdemelte ki a csillagot. Bár a könyvben számos tárgyi tévedés és/vagy fordítási baki van, remek ötleteket ad. Amelyik fogás felkelti az érdeklődésemet, rákeresek az Interneten, és ha megtetszik, elkészítem.
Ezt az ételt végül egy videó alapján főztem meg, nem volt túlbonyolítva és szemléletesen mutatta be a főzés folyamatát. Kicsit persze szótárazni kellett, de különösebb problémát nem okozott.
Hozzávalók:
- 1 Anatra
- 2 Gambi di sedano
Szóval izé...
- 1 pecsenyekacsa
- 2 szárzeller
- 3 sárgarépa
- 3 babérlevél
- 2 gerezd fokhagyma
- 2 citromkarika
- egész szegfűszeg
- borókabogyó
- egész fahéj
- őrölt fekete bors
- só
- 1 liter száraz vörösbor
- 2 kanál sertészsír
A kacsát nagyobb darabokra vágtam. A zöldségeket felszeleteltem, a citromkarikákkal és a babérlevéllel együtt a kacsadarabok mellé tettem egy tálba. Sót nem tettem bele. Felöntöttem a borral és egy napra a hűtőbe tettem. Bár a recept nem írta, én még egy fej hagymát is beleszeltem, valahogy hiányzott nekem belőle. Aztán csak nem hagyott nyugodni a dolog és még egyszer végignéztem a listát. Hoppá! A 2 cipolle helyett csak egyet raktam bele. Mentem is legott az erkélyre hagymáért, felszeleteltem és beleszuszakoltam a pácba. Így már kerek volt a történet.
Másnap leszűrtem a pácot, hagytam jól lecsepegni és a kacsát kiválogattam a zöldség közül. A citromkarikákat kidobtam. Aztán megjött Kistesó. Költözésének nem tudom hányadik utolsó stációja következett épp. Hosszas vajúdás után mégsem adta el a városi lakást, kiadta. A bérlőknek azonban nem kellett négy szekrény meg a franciaágy. Na azt kellett lehordani a tárolóba. Lehordtuk pikk-pakk. Igen ám, de a tárolókulcsot már átadta a bérlőknek, azok meg még valahol a agglomerációban pakolták a saját bútoraikat. Én mindenesetre hazaléptem, hogy folytassam a főzést.
Felhevített zsíron elkezdtem párolni a zöldségeket, afféle soffritto-t készítettem. Volna. Telefon csörrent, megjöttek a drága bérlők, mehetek én is. Pakolni. Elfojtottam egy káromkodást, elzártam a gázt, cipőt rántottam és mentem szépen. Ez sem volt egy nagy munka, valahogy beigazítottuk a többi lom közé a szekrényeket, a tetejére felstószoltuk az ágyat. Elköszöntem, nézem az órát, fél tizenegy. - Hát ebből ebéd már nem lesz - konstatáltam, aztán megindultam a Söröző felé. Egy kávé, Unicum, kis szóda. Aztán haza, gáz begyújt. Megpároltam a zöldségeket.
Mikor elforrt minden leve, beletettem a kacsát és megpirítottam.
Felöntöttem a vörösborral, sóztam, borsoztam. A fűszereket egy teatojásba tettem - a fahéjat félbetörve - és azt is mellédobtam. Fedő alatt, kis lángon röcögtetve bő két órát pároltam. Közben - hogy ne haljak éhen - a lenyiszált zsírosabb részeket kisütöttem, és a tepertőt kenyérrel és lila hagymával megettem. A kacsa pocakjában volt némi belsőség, a szív és a zúza ment a madár mellé, a májat a kisült zsírban pár percig sütöttem, majd a zsírral együtt egy bögrében a eltettem későbbre.
Megpuhult a kacsa, tepsire szedtem hűlni. Mikor már kezelhető hőmérsékletű volt, kicsontoztam és a húst szétcincáltam. A csonton maradt falatokat kései uzsonnaként leszopogattam.
A húst visszatettem a lábosba és - immár fedő nélkül - tovább pároltam. Kevergetés közben a fakanállal tovább aprítottam a cafatokat és a répát, ami valami miatt eddigre nem főtt szét.
Amint elfőtt majd' az összes lé a hús alól, késznek nyilvánítottam az ételt.
Hanem, ott volt a köret. Polenta, avagy puliszka. A világ második legigazságtalanabb étele, mindjárt a kacsa után. Ha nem kevergetjük, leég és szemközt köp, ha kevergetjük, elfáradunk. Nem túl szerencsés dolog két toplistás fogást kombinálni. Törtem hát a buksit, hogyan oldhatnám meg ezt a súlyos problémát. Egy kupica Unicum és három korsó IPA végül segített megoldani a kérdést. Feltaláltam a gondozásmentes puliszkát. Négyszeres mennyiségű vizet forraltam egy teáskanál sóval. Közben előmelegítettem a sütőt. A forrásban lévő vízbe lassan beleöntöttem a kukoricadarát és kézi habverővel alaposan elkevertem. Kell az intenzív keverés, mert a kukoricadara hajlamos összeállni. Mikor újra felforrt, lefedtem és bevágtam a sütőbe. Tíz perc múltán kivettem és átkevertem, majd visszatettem még öt percre.
Kivettem megint, rádobtam pár deka vajat, egy újabb keverés és készen volt. Sűrű, puha, ízletes. Később, kicsit kihűlve úgy lehetett szelni, mint egy jó szalonnát.
Szóval nekem senki ne mondja, hogy a világot a tehetség és a szorgalom viszi előbbre. A túrót. A fejlődés legfőbb mozgatórugója az emberi lustaság, márpedig én abban fekete öves bajnok vagyok.
Formába simítottam az ételt a fotózáshoz és tálaltam.
Jó volt. Megint. Az elején kicsit különös volt az íze, de ahogy elforrt a bor, egyre jobb lett. Másnap összeforgattam a felkockázott puliszkával és sütőben melegítettem át. Na, úgy még jobb volt. A puliszka elsőre persze egy kísérleti adag volt, vasárnap már egy emberes lábassal főztem.
