Hétfőn kimentem a Hegyre. Igencsak elhanyagoltam mostanában ezt a birtokot a másik két kert rovására. A borsóháló még fenn volt, nem is beszélve a tengernagy gazról. Mondjuk, gaz az volt máshol is. Nekigyürkőztem hát és tizenegyig éppen végeztem a penzummal. Éppenséggel ideje volt, mert a hátamon már kezdett szűk lenni a bőrke. Közben pocak is bejelentkezett, bár aszalt szilvással nem tudtam neki szolgálni, de két szalcsis szenya még lapult a hátizsákban. Leültem a diófa árnyékába és elmajszoltam a szendvicseket. Ahogy ott ültem, a ciszterna mögül furcsa motoszkálást hallottam. Odamentem és két sünt láttam, amint a tavalyi babkarók között hancúroztak. Nem voltak már kicsik, olyan süldőformák inkább. Sünsüldő. Nyúltam is legott a telefonért, gondoltam, lövök pár cuki képet a fészbúkra.
Ahogy közelebb mentem, láttam, hogy valami nem igazán stimmel az egyik állattal. Alaposabban szemügyre vettem és láttam, hogy az egyik derekán valami fehér van. Bementem egy vastag kesztyűért és felemeltem őkelmét. Egy vastagabb nyakú műanyag palack zárógyűrűje szorult rá.
Beletettem egy vödörbe és morfondírozni kezdtem:
- Azt a szart valahogy le kell venni. De mivel? A metszőollót reggel kiraktam a hátizsákból, a reszelőt tettem a helyére, hiszen kapálni indultam. Késsel meg sem próbálom, még kárt teszek benne. Van egy jókora életlen harapófogó a fiókban, de azzal sem férek rendesen hozzá. Ezen felül ásó, kapa, csákány és sarló van. Ezek ugyan alkalmasak lennének a probléma gyors megoldására, de a sün biztosan nem örülne neki. Nincs más hátra, szakemberhez kell fordulni, irány az állatkórház!
A vödröt a szatyorba tettem. Bezártam a kulipintyót és gyalog nekivágtam a legközelebbi buszmegállóhoz vezető útnak.
Most ugye hősködhetnék, hogyan küzdöttem le a majd' 4,5 kilométeres utat a rekkenő hőségben, a kopár, nap égette Sóskövesen, hogy megmentsem nyomorult párát. Akár az elcsigázott sarkkutató a Delta főcímben, úgy róttam a szelíd emelkedőt, szinte a zenét is hallani véltem. De az az igazság, hogy amúgy is arra mentem volna haza, mivel busz délután fél ötig nincs.
Menet közben bele-belenéztem a szatyorba. A sün próbált volna szabadulni, kepesztett rendesen, de eredmény nélkül. Illetve eredmény az volt - minden bizonnyal a szakadatlan erőlködésnek köszönhetően -, apró barna gombócok formájában. Volt egy alig használt papír zsebkendő a zsebemben, azzal kicsippentettem a kakát, aztán eldobtam. Mégsem hagyhatom ott, összetapicskolja, aztán nyakig szarosan kell átadnom az állatorvosnak. A következő adagot nagyjából öt perc múlva produkálta. Egy szem zsebkendőm maradt, az kellett nekem, téptem hát útifű levelet, azzal ügyeskedtem ki. Mire a buszmegállóhoz értünk, még háromszor játszotta el ezt a mókát, kezdett rendesen teleszaladni a hócipőm vele.
A buszra alig tíz percet kellett várni, az állatkórházhoz közeli megállóból még öt perc séta volt, és már ott is voltam. Hozzá tartozik, hogy egészen vasárnapig gőzöm sem volt, hol az állatkórház, de egy elterelés miatt aznap arra került a buszom, így már tudtam, hol keressem. A kapun rendelési idő, 09.00-12.00, 15.00-18.00. Nézem az órám, fél egy. Fasza! Háromig biztosan nem várok.
Bementem, kisvártatva előkerült egy igen csinos, fiatal barna.
- Miben segíthetek? - kérdezte.
Mutatom a vödröt.
- Van rajta sérülés?
- Azt a karikát kéne leszedni valahogy - mondom.
- Jaj, azt észre sem vettem, hozza be az asztalra.
Előkerült egy másik fiatal - ha lehet mondani - még csinosabb barna.
A vékony kesztyűjük nem igazán volt alkalmasa sünfogásra, kerítettek a törölközőt és abba bugyolálták.
Innentől már sétagalopp volt, kicsit nehezen vitte ugyan az olló a műanyagot, de a végén csak sikerült levágni. Szerencsére még nem nőtt bele a sün testébe a karika, fel sem sértette, csak a tüskéje lett kócos kicsit.
- Mivel tartozom? - kérdeztem.
- Mindjárt megnézem, van valami sünvizsgálati-díj a gépben.
Felröhhintettem, csaknem kiugrott a fika az orromból. És volt!
- Meg is van, sünvizsgálati-díj, nem is drága, egy ezres lesz.
Fizettem. Közben járt az agyam:
- Kirakok egy zöldséges rekeszt az erkélyre, kibélelem újságpapírral, egy tálkában víz, valami kaja, két napig csak ellesz, aztán szerda reggel visszaviszem a Hegyre.
Kapott egy jókora spriccelés rovarirtót búcsúzásképpen, a vizsgálóasztal egy pillanat alatt olyan lett, mintha mákkal szórták volna meg, legalább öt deka bolha ugrált ki a tüskék közül.
- Akkor a pincében töltöd azt a két napot picinyem - gondoltam -, mert a lakásba fel nem jössz, az ziher.
- Engedje el, ahol találta - tanácsolta az egyik barna.
- Az egészen biztos, hogy most nem fogok visszakutyagolni Csatárra - feleltem.
- Ó - mondta -, ez a sün már elég nagy, ha elengedi valami bokros helyen, nem lesz semmi baja.
Megköszöntem, elköszöntem.
- Ennyi kompromisszum belefér - morfondíroztam -, legalább frissítjük a génállományt a Kiserdőben.
Leszálltam a Barátság-parknál, kerestem egy kevéssé összeszart helyet az erdő szélén, és kitettem a sünt a fűbe. Egy percig szimatolt, aztán besomfordált a bokrok alá.
Otthon bevágtam a sünszaros vödröt a pincébe. Megittam húzóra fél liter hideg vizet, aztán lezuhanyoztam, mert koszos voltam, mint egy malac. Nem sünmalac. A következő adag vizet már lassabban kortyoltam el, aztán kidőltem mint a rohadt nád és aludtam ötig.
