Kistesó januárban meghozta az új szállítmányt a mosoly országából. Hozta, amit kértem, és hozott mindenféle bigyót. Az ember azt gondolná, milyen egészséges a kínai konyha, pici hús, rengeteg friss zöldség, a wokban kicsit megijesztve nagy lángon, hogy ropogós maradjon, aztán pálcikát elő, és falás. Az éttermekben biztosan így van, talán vidéken is, ahol nyugodtabb a tempó, de a rohanó városi népek nem érnek rá főzőcskézni. A boltokban kapható élelmiszerek nagy része feldolgozott termék. Szinte minden kapható kész formában, konzerválva, csomagolva. Mindemellett temérdek a nassolni való, az (egyébként egészen jó) ízesített szotyolától az aszalt gyümölcsön keresztül a (többnyire) édes szárazsüteményekig. És minden egyesével csomagolva (na jó, a szotyi nem), baromi sok szemetet termelhetnek, és ha így fogy a junkfood, nem lesz aki le tud majd hajolni érte.
Fogtam hát pár finomságot, és egyik nap azokból állítottam össze a hideg ebédet. Ecetes jalapeno, sörretek, tavaszi hagyma és saját sütésű magvas kenyér kísérte.
Az első fogás a hóng cháng (红肠，red sausage) kolbász volt. A német (litván) módra ízesített kolbász az észak-kínai Harbinban készül. Az 1900-as években egy Ivan Churin nevű orosz bevándorló által alapított Churin Sausage Factory gyártja, és Kínában igen népszerű.
Nem is volt rossz, talán a Turista felvágott íze áll hozzá a legközelebb, az illata is hasonló. Jó állagú, roppanós volt, a bél ehetőnek bizonyult.
Utána egy hal "konzerv" következett. Igen érdekes, kicsit fűszeres és meglehetősen édes íze volt, olaj csak jelzésképpen volt rajta. Bár olyan száraz volt, hogy szinte szálkákra esett szét, friss és enyhe halíze volt, a szárított halakra néha jellemző, oxidálódott halolaj íz nem volt érezhető rajta.
Sajnos nem találtam semmilyen információt róla, a csomagoláson lévő egyetlen latin betűs feliratot nem tudtam kisilabizálni, és egyetlen valószínű olvasatára sem dobott fel releváns találatot a kereső.
Aztán jött a kacsanyelv. Régi nagy kedvencem, gyerekkoromban az én részem volt a levesben főtt kacsa feje, és a legjobb falat a nyelve volt. A kicsiny csomagban némi kocsonyás lé volt mellette, aminek az íze kísértetiesen hasonlított a békebeli löncskonzervben lévő kocsonyáéra, a nyelvcsont is benne volt. Egyéb íze nem sok volt neki, de nem is hiányoltam. Itt vissza is köszönt a pazarlás, a csomagolás súlya csaknem kitette a tartalomét.
A végén a Munching monkey (csámcsogó majom) került sorra. Ízesített, szárított tofu. A vacsatik ugrottak be, akik a denevérkakából készítettek mindent. Ezek a derék kínaiak is így lehetnek a tofuval. A névnek a szlengben van egy más jelentése is. Kicsit csípős volt, de ezen kívül nem egy nagy truovaille, leginkább a még nem teljesen főtt texturált szójakockára emlékeztetett. (Ha netán valaki még nem evett olyat, elárulom, nem finom.) Az állaga pedig valami rosszul megfőtt szalonnabőrre hajazott. Az a másik jelentés valószínűleg inkább a kedvemre lett volna.
Alapjában véve nem volt rossz a kínai falat, biztosan meg tudnám szokni. (Vagy levetném magam a Nagy Falról.) Estére elropogtattam még egy zacskó szotyolát, ki is csípte a szám szélét, mert persze nem tudtam abbahagyni, ettem, míg láttam.
