A csontleves nem türelmetlen embernek való. Pontosabban - hogy igazítsak mondandómon -, a csontleves-főzés nem türelmetlen embernek való passzió. A türelmetlen ember – ha rájön a csontleves-ehetnék - olyankor legjobb, ha elmegy valahová enni egy olyat. Az igazán élelmes türelmetlen ember viszont magához édesget egy türelmest, aki majd elkészíti. Ennek persze megvannak a maga sajátos járulékai, ugyanis a türelmes ember ritka kincs, ergo törekedni kell a megtartására, költeni kell reá, az meg elég macerás és költséges. A türelmes embert pátyolgatni kell, színházba vinni, elkísérni vásárolni – ami, valljuk be, egy nőnemű egyednél elég komoly kihívás –, és el kell viselni a rigolyáit is.
Szóval, megvan a türelmes emberünk (a továbbiakban TE), már csak el kell látni megfelelő alapanyaggal, és be kell állítani a konyhába.
TE már az előző nap elkezd tüsténkedni, piacot jár, boltot néz - a türelmetlen ember természetesen egy jókora cekkerrel baktat a nyomában -, és az erkélyen is feltúrja a gondosan letárolt zöldségeket. Karalábét a fagyasztóból szed, még tavasszal komolyabban bespájzolt belőle, de nem akar fogyni. A konyhából mindenkit kizavar, a hűtőhöz sörért zarándoklót olyan pillantással illeti, ahogy a gyújtogató szokta a vizes szalmát. Reklámújságot terít, terítéket készít az elejtett zöldségekből, és veszettül hámozni kezd. Ékes szókkal illeti egyrészt a nyerészkedő zöldséges felmenőit – különös tekintettel a női ágra –, másrészt az összes földben lakó féreg kedves imágóját, amiért cakkosra rágták a paszternákot. Időközben a gondosan félbecsapott sertés combcsontok is olvadoznak a hideg vízzel félig töltött mosogatóban. TE egy tálban a hűtőbe rejti a zöldségeket, majd a csontokat veszi szemügyre. Itt kerül sor a hentes mamájára is, amiért belekevert a szállítmányba egy száradt - úgy kábé a Monarchia idejéből származó – csülökcsontot. Csont repül, majd a megfelelőnek ítélt példányok mintegy 42,67 liter víz segítségével megmosódnak. Ez az összetevő is hidegre kerül, TE pedig könnyű vacsora után álomra hajtja a fejét.
Reggel korán kel, hiszen a csontlevesnek idő kell, ahhoz meg türelem ugyebár. A csontokat még egyszer átmossa, aztán felteszi annyi hideg vízben főni, amennyi épp ellepi. Mikor felforr úgy néz ki, mint a Csele-patak a mohácsi csata után. Leönti a vérfürdőt, újra feltölti hideg vízzel, egy kanál sót vet belé, és hagyja kis lángon felforrni.
Közben – egyrészt, mert tudja, hogy a türelmetlen embernek a leves a fél fogára sem elég, másrészt, mert utál tétlenül várakozni -, gyorsan bepaníroz és kisüt pár csirkecombot, meg összedob egy zöldséges rizsát. Közben feszt szedi a habot a levesről, néha belekotor, hogy a fennakadt buborék is feljöjjenek, aztán szedi megint. Bő másfél óra múlva a rántott hús kész, a rizs puha, kicsit ragacsos, épp, ahogy szereti. A leves még továbbra is böfögi fel a habokat, de úgy dönt, nem habozik tovább. Előkotorja a zöldségeket, és belerakja az egészet a fazékba és megszórja egy kiskanálnyi szemes borssal. A zöldféle kicsit soknak látszik, de nem gatyázik, felönti vízzel majd' a peremig, és a legkisebbre veszi a lángot.
Aztán áll, és konstatálja, hogy van két szabad órája. Legalább. Cipőt ránt, szatyrot kerít, előbányász egy tojástartót és megindul. Első a tojásbolt, hiszen a rántott csirkéhez elfogyott mind egy szemig, márpedig a leveshez gríznokedlit akar készíteni. L-es tojás nincs – sztrájkolnak a tyúkok –, M-est vesz. Onnan a kert felé veszi az irányt, nem mintha akadna ott tennivaló, de csak jó ránézni a birtokra. Az ásás után vetett madársaláta szépen sarjadzik, dér lepi ugyan, de baja nem lesz, majd tavasszal tovább nő. A következő stáció Tián birtoka, ahol a gazda a súlyos nyár végi-őszeleji fáradtság, valamint a horgász-szenvedély következményeként erősen megcsúszott az őszi munkálatokkal, és éppen az utolsó három talicska ganét próbálja a fagyos talajba forgatni egy erősen elgörbült ásó segítségével. A serény munkát élénk káromkodás kíséri, ezúttal a hitvány ásót rásózó lengyel-piaci árus családja van soron. Közös erőfeszítéssel kibányásznak egy tő csicsókát, majd TE földhöz csapkodással, a közelharc-kiképzésen tanult halálos rúgásokkal és összeszorított fogakkal elválasztja a gumókat a csikorgóan kemény földtől. Két zacskóba rejti a zsákmányt, majd betöri a jeget a hordóban és nagyon gyorsan kezet mos, aztán kétségbeesetten szorongatja lilára fagyott csülkeit. Elköszön, irány A, akinek az orvos csicsókát javasolt, neki lesz az egyik zacskóval. Útba ejti a gerillakertet odafelé, ott is rendben van minden. Hosszan csoszog a deres fűben, hogy megszabaduljon a bakancsára tapadt sártól. A-nak dunsztja sincs a kaputelefonban, miről is lehet szó, de azért beengedi. Hiába no, előző nap született az unoka, kicsit megünnepelték. TE átadja a csomagot, pár instrukciót ad a felhasználáshoz, aztán seper is tovább. A Sörözőben letámasztja a szatyrot, átszalad a boltba, vesz gyorsan egy élesztőt - vasárnap süt valamit -, aztán bedobja a jól megérdemelt fröccsöt. Meg még kettőt a biztonság kedvéért.
Hazaérve megállapítja, hogy a két órás intervallumot jócskán túllépte, a leves meg kicsit elfőtt. Nem esik kétségbe, felönti ismét, aztán a géphez rogy, és gyorsan leírja gondolatait az utókornak.
Fertályóra múlva mer a levesből egy kisebb lábosba és kifőz egy rapid daragaluskát.
Mikor minden kész, szed magának, kicsit megerősözi és belekóstol. Isteni. Utána a darabjaira esett csontból is kibányász párat a zöldségek alól, leszopogatja, a velőt a kanálba koppantja és felszürcsöli. A konyhában egy darabig szemez az ott búslakodó csirkével, aztán elrakja a hűtőbe.
