- De szép – kiáltott fel Kistesó –, csinálhatnál nekem belőle reszelt tormát – és egy jókora tő lósóskára mutatott, ami az almafa alatt virult.
- Na, ha megeszed, akkor csinálok neked belőle – feleltem, aztán bemutattam őket egymásnak. Különösebben egyikük sem tűnt boldognak, de mit tehet az ember gyereke.
A sonkaszezon persze rohamosan közeledett, és valamit sürgősen tenni kellet ez ügyben. Elzarándokoltam hát a vásárcsarnokba tormáért. Kilónként potom 1200 forintért adták a fóliába csavart portékát, ami olyan fonnyadt volt, hogy karikába lehetett hajtani.
- Ebből nem veszünk – konstatáltam –, máshol kell beszerezni.
Mióta nincs meg Jutaspusztán a kert, nem termesztek tormát, de mintha az új kertben, valahol a szeder mögött láttam volna pár tövet. Egyik délután ásót-kapát ragadtam, és elslattyogtam a kertbe. A torma sajnos kisebbnek bizonyult, mint amire emlékeztem.
Körbecsapkodtam az irtókapával, aztán alávágtam, és kifordítottam a felét. Nyomban ki is derült, miért tűnt kisebbnek. Mert kisebb volt. Valaki csórt belőle. Láttam én már a múltkor is mintha valaki matatott volna ott, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Ahogy a kontár munkát elnéztem, minden valószínűség szerint a szomszédasszony lehetett az a fakezű. Kerti eszközparkjának csúcsa egy csorba, repedt vasú ásó, azzal próbál úrrá lenni a tarackon – egészen kevés sikerrel –, és azzal próbálhatott felszedni a tormából. Egészen pontosan szedett is, de ami ott maradt elég gyászosan festett. Egye penész, vigye, ha kell neki – elvégre három éve még az övé volt az egész kert –, de én kénytelen leszek beérni ezzel a kevéssel.
Hazavittem hát, és meghámoztam szerencsétlen gyökereket, egy zóna adag kijött belőle.
Kinyitottam a konyhaablakot, és elkezdtem reszelni. Én a reszelő ezen részét szoktam használni, mert ugyan lassabb vele a munka, de a torma sokkal krémesebb lesz.
Aztán elkezdődtek a gondok. A termesztett, viszonylag zsenge tormához képest az enyém olyan fás volt, mintha egy botot próbáltam volna lereszelni. Férfiasan bevallom, 10 perc eredménytelen nyiszálás után áttértem a tócsireszelőre. Legfeljebb majd kicsit kaparós lesz (az is lett, de más miatt).
Aztán jelentkezett a következő gubanc. A bolti tormákhoz képest ez a nyomorult görcs rohadt erős volt. Mármint erős illatú. Máskor elég volt, ha kidugtam kicsit a fejem a konyhaablakon. Ez most nem használt. Huzatot csináltam. A levegő lengedezett. Ide-oda. Én is lengedeztem. Ide-oda, és próbáltam kitérni a halálos kipárolgás útjából. Aztán elállt a szél. Innentől szívás és szipogás jött.
Nagy nehezen eldörzsöltem a maradékot, és hozzáláttam az ízesítéshez.
Két kanál cukrot és két kanál 10 %-os ecetet adtam hozzá, és egy csipet sóval is ízesítettem. Nagyjából 4 kanál vizet ráöntöttem, mivel igen száraz volt.
Alaposan összekevertem, kicsit hagytam állni, aztán megízleltem. Szem fennakad, szó bennszakad. Képzeljük el azt az érzést, mikor az embert egy nagyjából egy méter hosszú, háromnegyed colos vascsővel parasztlengőből pofán suhintják, az ütés pedig részben az orrot, részben a homlokot éri. Az ízesítés viszont tökéletes lett, rögvest át is kanalaztam az egészet egy üvegbe, nehogy egy csepp is elillanjon a drága zamatból.
A felét már felfaltam sonkával és csülökkel, és Kistesó is biztosan boldog lesz, mikor hétfőn átjön, és mélyen beleszippant.
