Hét óra múlt nem sokkal. Jön a lakli seggig letolt gatyában, tornacsukában alig tud megállni a jégen, de ki nem venné a kezét a zsebéből, némelyik gyakorlatára még egy korcsolyaedző is elismerően csettintene. Görnyedt, mintha egész éjszaka vagont rakott volna vagy a világ minden terhe az ő vállát nyomná. Felbotorkál a buszra, a hátizsákot levágja a sarokba, majd lerogy az ülésre, csak úgy nyekken bele az amúgy is megviselt alkalmatosság. Elnyúlik a műbőrön, szakadt, retkes ufonauta cipőbe bújtatott hosszú lábait kinyújtja, csak akkor húzza be méltatlankodva, mikor valaki belebotlik. Fülébe gyorsan zenét dug, és elmerül az okos kütyü nyomkodásába, a külvilág meg is szűnik számára. Biztosan eszébe jutott valami világmegváltó idea, amit izibe’ meg kellett örökíteni az utókor számára.
A betondzsungelen keresztül vezetett a busz útja, hamar meg is telt, mindenki púpra tömött hátizsákot visel, taszigálják egymást a kanyarban, de eszükbe nem jutna volna levenni. Az átlag életkor 15 lehet, csaknem nő lányok és frizurás fiúk, csillogó-villogó biszbaszokat nyomkodnak mind, fülük bedugva, ide hallik belőlük a zenebona. Lassan általános iskolai tananyag lesz a jelbeszéd, talán a beszéd is. Ha újra születhetnék, biztosan fül-orr-gégésznek mennék. Pár év múlva nagyobb buli lesz, mint szülésznek lenni, a sok nagyothalló gyereken dagadtra kereshetném magam, két év alatt sarokházat építenék.
A piacnál megbolydult a tömeg, egymást taposva, könyökölve igyekeznek leszállni, mintha égne a busz. Egy szatyros öregasszonyt kis híján lelöknek a lépcsőn. Engem is elsodorna az egyik, de szilárdan állok a lábamon, egy darabig erőlködik, végül az orra alatt valamit dünnyögve kivárja a sorát. Rámorrantok, sebesen eliszkol. Ahogy alábbhagy a tumultus, kényelmesen leszállok.
A helyközi pályaudvar ebben a pillanatban okádja ki tizenéves tartalmát. A harsány tömeg feltartóztathatatlanul hömpölyög a járdán a zebra felé. Ahol csak lehet, ötösével mennek egymás mellett. Ahol nem, ott is. Kérlelhetetlenül leszorítanak mindenkit, legyen az gyerekkocsis anyuka vagy banyatankos nyugdíjas. A két emberfolyam a sarkon egyesül, hogy aztán izgő-mozgó amőbaként várja a zöldet. Pacsik és gondosan koreografált kézfogások, hármas puszik csattannak, páran a másik fogkréméből is mintát vesznek. A vagányabbak harsányan beszélik meg a szombat estét, a kockák meg a frissen leigázott csillagközi birodalmat. Minden második kezében cigaretta füstöl, szívják veszettül, a szemük guvad bele. Egyre türelmetlenebbek, akár egy halászni induló pingvinkolónia a jégtábla szélén, mind a másikat várja, hogy végre elinduljon. Ketten meg is indulnak, aminek folyományaként a csuklós hetes bebicskázva érkezik a kereszteződésbe. Kezében szerelővasat szorongatva, artikulálatlanul üvöltve ugrik le a pilóta a buszról. A két jómadár persze már messze jár. A sofőr gutaütésesen lila fejjel huppan a helyére, és megpróbálja a buszt visszalavírozni a sávjába. Ebben a pillanatban váltott zöldre a lámpa, és a tömeg meglódul. Átszivárog a feltorlódott kocsik között, aztán a túloldalon szétválik, és megindul a három középiskola felé.
Nekem is megzöldült, átmentem a piachoz, összecsipegettem ami kellett, aztán visszamentem a megállóba.
A lény észak felől közeledett. Nagyjából humanoidnak tűnt, legalábbis két lábon járt, – igaz erre néhány állat is képes -, de a nyilvánvaló másodlagos ivari jegyek híján a nemét nem tudtam megállapítani. Lábán fehér fűzős, már-már komikusan nagy orrú, lábszárközépig érő fekete bakancs. A lábak egy gondosan megszaggatott farmerben folytatódtak, amely alól kivillant valami fekete harisnyanadrágféle. Felül fekete kapucnis póló volt rajta, mellrészén egy fején Axel Rose módjára kendőt viselő zombi kapaszkodott vigyorogva egy halom csontváz hegyibe. A pólóra bőrdzsekit húzott. A ruhadarabot uszkve 3 kiló szegecs, lánc, csat, Tuto lakat és szardíniakulcs díszítette, úgy zörgött ez egész, mint lomiskocsi a lakótelepi éjszakában.
(Intermezzo: Nyaranta, reggel öt tájt, - mikor éppen visszaaludnék a kurva rigók hajnali koncertje után (egyszer úgyis kinyírom), - menetrendszerűen érkezik egy – valami hihetetlen szakadt utánfutót vonszoló – kocsi. Bejön a zsákutcába, megpördül a parkolóban, aztán már megy is, de minden nyomorult huppanót megtalál, és éktelen zajt csap. Ennek a súlyosabb esete, mikor a kocsi után befut az első kukabúvár, aki a sörös dobozokat ott helyben taposással tömöríti. Szerencsére a kukásautó csak hat után szokott befutni, akkor már úgyis mindegy.)
Fejét amerikai zászlóra emlékeztető kendő takarta, akár a zombiét, biztosan egy üzletből öltözködnek.
Igazából nem is az öltözködése tűnt fel, hanem a járása. Annyira előrehajolt, hogy csaknem orra bukott, Repin simán felkérte volna modellnek. 160 centije minden lépésbe belerengett, és akár egy tyúknak, a feje is megbiccent. Mikor elhaladt mellettem, rájöttem a titok nyitjára. A hátán egy filccel gazdagon teletagelt katonai málhazsákot cipelt. Az alkalmatosság alapesetben is alkalmatlan volt funkciójának betöltésére, de a lénynek ezt sikerült fokoznia. Az amúgy sem túl széles vállpántot centi vastag, pirossal csíkozott fehér hegymászókötélre cserélte, és azt olyan hosszúra engedte, hogy a zsák egészen az ülepe alá lógott, és minden lépésnél beleütközött a combjába. Ezen kívül a batyu formáját tekintve szerencsétlen minden bizonnyal az Encyclopedia Galacticát hurcolta magával. Kinyomtatva. Két példányban, 100 g-os papíron. Fejét leszegve, néha kicsit megtántorodva, de rendületlenül haladt tovább ismeretlen célja felé.
Aztán megjött a hármas, én meg húztam haza főzni.
