A gombóc nálunk általában szilvás. Készítése pedig a fiam reszortja, mert õ megtanulta Varga Zsuzsi barátnõnktõl, hogy miként kell fõzni. Szilva még nincs, a fiam is kirepült már a fészekbõl, megfõztem hát sárgabarackból enmagam.

Az úgy kezdõdött, hogy valami édesre és gyümölcsösre vágytam. Éppen befejeztem az õszibarack eltevését, így az már nem volt elérhető.

Ekkor lapozgatni kezdtem a Horváth Ilonát, és rábukkantam Zsuzsi gombócára.

Krumpli van, zsír van, tojás is. Feltettem fõni a krumplit sok sóval hajában. Igaz, hogy a krumpli nem szívja fel a sót a héján keresztül, de ennek ellenére mindig alaposan megsózom a fõzõ vizet. Erre varj gombot! Feleségem vett apró, de ízes sárgabarackot - ez fogja a szilvát helyettesíteni.

50 perc múlva a krumpli kész volt. Meghámoztam és azon nyomban kinyomtam a krumplinyomón. Van persze valahol elrakva az a kerek nyomó is, de csak azért nem dobtam még ki, mert abban valakinek munkája fekszik (hever?).

Még azon melegiben belekanalaztam a receptel ellentétben 10 deka ZSÍR-t, mert a zsír összetart, mint tudjuk. Ezt alaposan összekutyultam, majd hagytam kihülni.

Szétteregettem a zsíros krumplit a nyújtó deszkán szilikonon és rászórtam a lisztet.

Jól összekavartam, hozzáadtam a magányos tojást is és egy fõleg krumplis valamit nyújtottam ki 5 mm vastagra. Szétválasztottam a barackokat (kaptam is érte hideget meleget késõbb, hogy miért spórolok a töltelékkel!), megszórtam fahéjas cukorral liberálisan (ok, ok, gazdagon...) és belehelyeztem a tésztakockába. Felcsippentettem a 4 sarkát, összenyomtam a közepén, majd gombóccá gömbölygettem.

Elfogyott a barack, de volt még tészta - lett belõle bucinudli/angyalbögyörõ. Hívhatnám gnocchinak is, de - bár hasonlít - mégsem az.

A tésztafõzõ fazékban sós vizet forraltam, amibe egy adag gombócot bedobtam (miután a víz már forrott). Ez ugyan nem látszik a képen, de pár perc múlva tényleg elkezdett újra forrni!

Ezalatt egy teflonban a házi prézlit ZSÍR-on aranyszínûre pirítottam. A mintás változat a nem egyenletes keverésnek tudható be.

A gombócokat addig fõztem, míg felúsztak a víz tetejére.

Ekkor szûrõkanállal mentek kettesével a forró prézlibe, ahol belehengergettem a serpenyõ megfelelõ rázásával. Ez olyan, hogy vagy sikerül, vagy nem. (Nekem ritkán.) Ha sikerül, akkor szép egyenletesen borítja a prézli a gombócot. Ha nem, akkor felszedjük a földről alkalmazva az 5 másodperces szabályt és villával/fakanállal/kézzel lökdössük körbe. Lényeg, hogy mindenütt borítsa prézli a gombócot. A forró prézli előszeretettel ragad a gombóchoz és égeti meg az ujjaimat.

Az elsõ gombóc joga a szakácsé.

Igen, jó lett. Jöhet a többi is.

A kihült befõttet pedig a helyére kellett tenni.

Nem tudom, feltûnt-e, de ez az étel zsírral készül. Nem olajjal. Nem vajjal. Zsírral. Pont.

Aggódó blogtársaimnak két kép a leszakadni készülő kamrapolcokról: