Moziban voltunk az asszonnyal a minap. Nem gyakori esemény, de most létrejött. Igazából családi mozit terveztünk utána valami fakultatív vacsorával, de a két gyerek (gyerek? 16 és 19) idő előtt lepattant, ki nem mondván, de gondolván, hogy nekik egy szombat estéjük van egy héten, nehogy már a szüleikre pazarolják.
Szóval ottmaradtunk ketten a mozi után a csendes januári tavaszi esőben. Mondja asszony, hogy ő pediglen sörözésre készült ráadásul Guinness-re és abból nem enged, ha fene fenét eszik is.
Nem vagyok százszázalékosan up-to-date a fővárosi kocsmatérkép ügyében, de úgy gondoltam, hogy a Ráday utcával nem lőhetek mellé.
Az eső csendesen esett, volt vagy 2 fok árnyékban. A Ráday utca kihalt volt, mint ciánozás után. Nesze neked bulizós szombat este!
Odaértünk, megtaláltuk a kocsmát, szabad hely is volt, (igazából csak szabad hely volt) rajtunk kívül egy japán párocska vacsorázott még a sörözőben.
Kinéztek vagy harminc évesnek. Ketten együtt.
Kikértem első korsóinkat és csendben figyelni kezdtem őket, közben gondolkodtam.
Minek megy két japán sörözőbe vacsorázni Magyarországon abban az utcában, ahol tucatnyi étterem található köpésnyire? Biztos a sör miatt.
Minek megy két japán nagybrit sörözőbe (pub) vacsorázni Magyarországon? Biztos rajongója a nagybrit söröknek.
De az egyik ásványvizet ivott, a másik – minő kalandvágy! - meggymárkát. MEGGYMÁRKÁT!!!
A világ túlfelének egzotikus italcsodái
Evés közben a férfi (kölök) előhalászott viseltes hátizsákjukból egy szemre(regisztrációs adóval) alsó-középkategóriás autó árának megfelelő értékű fényképezőgépet és minden fogást akkurátusan lefényképezett.
Gulyásleves, rántott sajt, somlói galuska. Megállt az eszem. A világ túlfelének egzotikus ételcsodái. Minden kattintás mellé japán nyelvű sutyorgás járult, gondolom a fotómasina hangos lábjegyzetet is rögzített a fotók mellé. „-Somloszoké galusimaki. Fantastic! Gujasinawa levesimisi. Marvellous!”
És falatoztak.
Én kikértem második korsóinkat, noha a mama hevesen tiltakozott. Miután leteremtettem, hogy máma pedig leginiszöljük magunkat a sárga földig, elcsendesedett, én pedig tovább figyelhettem vizsgálatom tárgyait, a két szusihuszárt.
Falatoztak, bólogattak, vigyorogtak, fényképeztek, a maradékot félretették és a vacsora végén becsomagoltatták. Két kamaszképű japán a Ráday utcában, hátizsákjában egy hárommilliós fényképezőgéppel becsomagoltatja a dermedt rántott sajtot a kihűlt rizsával.
Döbbenetemben kértem még egy kört, (a mama már nem is tiltakozott) és elgondolkodtam, hogy vajon miért veszünk fel mi itt a Ráday utcában japán jen alapú hiteleket és miért nem ők reszketnek ott Oszakában a forint-árfolyam változását mutató grafikonra függesztve ferde szemüket.
Nem tudom. Csak sejtem.
Miután a japánok búcsúzóul még lefényképezték a söröző minden négyzetcentiméterét és a pincérfiút is több szögből , (micsoda élménybeszámoló lesz ebből odahaza a Nakamura Enterprises hetvenharmadik emeletén tofuszünetben a büfében) udvariasan hajlongva elköszöntek és távoztak.
Én is kihörpintettem sörömet, a mamára felsegítettem a kabátot, majd a márciusi januárban elindultunk a metró felé. Az eső csendesen esett, én gondolkodtam, a mama félhangosan dudorászott és időnként az esőcsatornákba kapaszkodott.