Hétvégén építkeztünk. Pontosabban az asszony építkezett, én csak a keze alá dolgoztam.
Az asszony tizenéves emlékeiből, szájbertérben meglévő tájékozottságából és kulináris vágyaiból kívánt a hétvégén katedrálist emelni.
- Csináljunk krautknédlit! Az Ibi mesélte, hogy isteni! És most van a szezonja!
- Ki az az Ibi?
- Tudod, a kolléganőm a Vegyiművekből.
- Édes Istenem, HÉT éve nem dolgozol a Vegyiművekben! Most jutott eszedbe?
- Aha. Miért, baj? – kérdezi úgy, ahogy csak egy nő tud kérdezni.
- Ha nem akarsz, csinálhatunk krumplifőzeléket fasírttal.
- Ó, pompás lesz a krautknédli, bármi legyen is az.
(Széleskörű –szerzett, nem veleszületett- intelligenciámmal megfejtettem, hogy kraut=káposzta, knédli=knédli szóösszetétel egy káposztás-knédlis egytálételt takarhat, ami nem volt számomra egy mellbevágó reveláció, hiszen a knédli és a káposzta édes jegyesekként lejtenek végig a cseh-szlovák-sváb-osztrák-német gasztronómia végeláthatatlan, noha nem túl fantáziadús táncparkettjén).
- Na és hogyan kell azt a krautknédlit csinálni?
- Pontosan nem tudom, valahogy úgy mondta az Ibi (hét éve) hogy savanyú káposztát meg mindenféle főtt füstölt húsokat kell egymásra rétegezni (idézem: „egy sor fing, egy sor nád”) egy nagy fazékba, (eddig jó) felönteni a hús főzővizével és aztán rá a knédli… és főzni, főzni, főzni.
Na, ez a vége nem volt teljesen világos, de itt jön a szájbertér, azaz az internetes receptoldalak mindent beborító áradata, ahol párszor tényleg felbukkant a „Kraut und Knedl” (K.u.K.) kifejezés, egymással némileg ellentétes felfogásokban. Nem untatnék senkit, aki akarja, úgyis rákeres, inkább elmondom, mi hogyan csináltuk.
Fogtunk két kiló savanyú káposztát (apámé), kb. egy 60-70 deka vegyes füstölt húst (sonka, tarja, comb, oldalas, császár) kb. ugyanannyi csontos karajt egyben, meg a knédlihez való firlefrancot (liszt 1 kg, élesztő, só, víz, tojás) meg egy fél doboz töpörtyűkrém, ami fontos tényező, olyan, mint Rambo érettségije, tudjuk, hogy van, de a végtermékben nem felfedezhető.
Én most nem untatnék senkit holmi milliliterekkel, grammokkal, kelesztési és pihentetési időkkel és egyéb hiábavalóságokkal, aki akar, majd utánanéz, inkább az alkotás folyamatára fektetnék nagyobb súlyt, mert az érdekesebb.
Tehát: a füstölt árut a karajjal egy órácskát főzzük, hogy megpuhuljék, majd a karajt, - ami a füstölt húsoktól kellemes ízt kap – kicsontozzuk és felszeleteljük amolyan parasztosan – ahogy esik úgy puffan – elvégre nem az Anna-bálra főzünk, a csont a kutyáé, ne érezze, hogy kutyába se veszik, a füstöltárut is feldaraboljuk tetszés szerint.
A káposztát nem mossuk ki, Isten őrizz, akkor olyan lesz, mint Frankenstein fia, (nem lesz benne lélek), és a húsokkal rétegezve – káposztával kezdve természetesen lepakoljuk a legnagyobb fazekunkba. No, ilyen nekünk nem volt. Természetesen nekünk is volt/van legnagyobb fazekunk, olyan mindenkinek van, de ez nem OLYAN legnagyobb fazék volt, ennek meg is lett később a böjtje.
Ha ezzel megvagyunk, felöntjük a húsfőző lé vízzel tetszőlegesen kevert elegyével, épp hogy el ne lepje. A munka ezen szakaszával készen vagyunk, most következne az, hogy iszunk valamit, de ezt is, mint most annyi mást is, a reménybeli szakácsra bízom.
Ezek után a hozzávalókból hagyományos knédlinek való kelt tésztát építünk annak minden nyűgjével és várakozással teli pillanatával együtt. Ezt most szintén nem írom le, dolgozzon az is aki ilyet akar csinálni.
Ha a tészta megkelt, újból átgyúrjuk, hüvelykujjnyi vastag lappá nyújtjuk, és megkenjük a töpörtyűkrémmel. Nyugodtan kezelhetjük a töpörtyűt szabadon, a végére úgyis eltűnik, mint menzai fasírtból a disznóhús.
Ha ezzel megvagyunk, a tésztát feltekerjük mint egy disznóbejglit és két centis korongokat szeletelünk belőle. Most olyan, mint megannyi félkész kakaós csiga, de ez nem az.
A korongokból gombócokat formázunk, és elhelyezzük a fazékban a káposztás hústömeg tetején, szépen sorban szorosan egymás mellé.
Itt következik a dolog technikailag legnehezebben kivitelezhető része: a fazekunkat befedjük egy ugyanolyan átmérőjű másik fazékkal, mintegy megduplázva annak belméretét. Alágyújtunk a képződménynek, hátradőlünk és várunk. A fövés során a káposzta alatt lappangó lé forrni kezd, gőze átáramlik a rétegeken és párolni kezdi a gombócokat, minek hatására azok dagadni kezdenek. Piszkosul dagadni. Embertelenül dagadni.
No erre mi fazékilag nem voltunk felkészülve. A mi két legnagyobb fazekunk összes légköbmétere is kevés volt a gombócok befogadására. Először egy lábost helyeztem az építmény tetejére nehezéknek, ami kisvártatva kevésnek bizonyult. Ekkor elkezdtem vizet tölteni a lábosba, hogy lenyomja a feltörekvő tésztát, de ekkor az illesztésnél kezdett el savanykás illatú tésztalövedékeket puffogtatni szerteszéjjel. Persze, a gőz, ami a gombócokat volt hivatott megfőzni, jönni akart kifelé. Jött is.
Az előírt főzési idő (kb. 90 perc) leteltével a konyha olyan volt, mintha begombázott péktanoncok ünnepelték volna a frissen szerzett szakmunkás bizonyítványukat a mi konyhánkba.
De azt kell mondjam, megérte.
Amikor lefeszegettük a felső fazekat és agyödémás földönkívüliként elénk tárult egy hatalmas, remegő, fényes-fehér knédli Laokoon-csoport, alóla pedig a gőzbe zárt káposztás hús eregetett szintén földöntúli illatokat, mindent megbocsátottam Ibinek.
Embertelenül jó volt.
Frissen, forrón, sörrel, miközben odakinn a havas eső játszotta a „Gloomy Sunday”-t.
Legközelebb újra próbálkozunk. Kisebb mennyiséggel, vagy nagyobb edénnyel, de töretlen lelkesedéssel.
A havas eső meg le van szarva.