Délután kettőre már csak egy lemeze maradt, és majd befagyott a segge. Az iskolában volt eszük, hogy „jótékonysági bolhapiacot” rendezzenek, a tornatermet viszont elfelejtették befűteni a jeles alkalomra.
Az asszonyra a múlt héten jött rá a hoppáré, és közölte, hogy vagy a régi lemezjátszó távozik a lakásból, vagy ő. Eljátszott egy pillanatig a gondolattal, hogy melyik lenne szívének kedvesebb, de aztán beadta a derekát. A jövő hónapban ötven lesz, mire verje már magát.
No meg aztán az öreg, direkthajtásos AKAI már évek óta be sem volt kapcsolva. Az asszony nem szerette a zenét, a gyerekeknek már a CD is ódivatú volt, megmosolyogták az ócska „pizzasütő” láttán, ő meg leginkább a kocsiban hallgatott zenét, a hosszú vidéki utak alatt.
A lemezek viszont fájóbb pont volt. Mindegyik darabhoz fűződött valami emlék, sztori, vagy történet.
Ezt Jugóból hozták, azért másfél órát állt sorban mikor először kiadták ’82-ben, amazt építőtáborban látta meg egy veszprémi könyvesboltban ’80-ban és rögtön lecsapott rá, pedig utána alig maradt pénze. Egy kis darabka múlt volt mindegyik.
Mindegy, a lemezjátszónak mennie kellett, mennie kellett a lemezeknek is.
Szinte kapóra jött ez a bolhapiac. „ A helypénzzel segítjük a gimnáziumot, ha meg eladsz valamit, még marad is.” – mondta a felesége szombat reggel, amikor útnak indította. Természetesen ő nem ért rá, valami programja volt a tyúkokkal, de talán nem is baj.
Becuccolta a kartondobozt a lemezekkel a hátsó ülésre és elpöfögött az iskolába. A tornateremben asztalok voltak körben felállítva, néhány korán kelő szülő, meg idegen valamint zergebaszó hideg. Leperkálta az igazgatóhelyettesnek a húszezer forintos helypénzt és bement.
Rutinosan elfoglalt egy radiátor előtti asztalt (akkor még azt hitte lesz fűtés) és kipakolta a lemezeket.
Lagymatagon indult az üzletmenet, másfél óra alatt csak az ELP-ket (Brain Salad Surgery édes Istenem) meg a Pink Floydokat vitte el egy korabeli, jó ízléssel és megértőbb feleséggel rendelkező apuka, aztán délután beindult a verkli, sorra fogytak a lemezek,elvitték az összes Creedence-t (pedig azokat még gitáron is megtanulta) míg kettőre csak egy maradt.
De ez az egy, a Magna Carta bergeni koncertje különösen a szívéhez nőtt. Annak idején még a kutya sem ismerte a „kelta folk-rock” meg az „unplugged” kifejezéseket, harminc éve ezzel a lemezzel ő volt a király a halpiacon.
Úgy határozott, hogy ennek kitartja az árát. Szándékosan drágán kínálta, ha nem viszik el, legfeljebb megmarad. Őbenne megvolt a jó szándék.
Már éppen a hazamenetelt fontolgatta, mikor a nagypofájú kamasz odabillegett az asztalához. Harsány volt és borzas, valamelyik gimnazista bátyja lehetett.
- Helló tata! Magának mije van eladó?
- Már csak ez az egy lemez, de ez nem hiszem, hogy téged érdekel.
- Azt ne maga döntse el, hogy engem mi érdekel. Megveszem a faternak születésnapjára, ő csipázza az ilyen ásatag dolgokat, mint a régi bakelitlemezek.
- Jó zene?
- A legjobb.
- Mennyi?
- 2950.
- Ejha, három ropi egy öreg bakelitért? Fater, maga nem szívbajos.
- 2950, egy fillérrel se kevesebb. Ha nem kell, megmarad.
- Tudja mit, csakazértis megveszem. Hadd örüljön az öregem. Ha meg nem tetszik neki, jó lesz a fikusz alá, hehe. Itt a három ropi.
- Köszönöm szépen.
- Dobja a lemezt, aztán már itt sem vagyok. Várnak a haverok a kocsmában a HÉV-megállónál.
- Várjál fiam, még visszajár egy ötvenes.
- Hagyja, papa, ne vergődjön. Tartsa meg. Mit kezdjek egy ötvenessel? Mire jó az már?
Tényleg, mire jó ma már egy ötvenes?
Boldog 50. születésnapot, Zoli!!!