Répapraliné (filozófiai fejtegetés a gyermekkori répabevitel és a felnőttkori sikertelenség mélyreható összefüggéseiről)

Nagyanyám HTB volt. Ez nem háztömbbizalmit vagy halastavi búvárt jelent, hanem háztartásbelit.
Bezony.
Más idők jártak akkor.
Egyrészt a nagyfater egyedül el tudta tartani a családot, másrészt én nem voltam óvodás (csak fél évig).
Nem voltam óvodás, ennek minden negatív és pozitív következményével.
Egyrészt, óvodai szocializáció híján mogorva, magának való, introvertált felnőtt lett belőlem, aki emberi kapcsolatok kialakítására helyből képtelen, másrészt csodálatos gyerekkorom volt.
Egy-két kivételtől eltekintve.
Ezen kivételek egyike volt a Manyu néni répája.
Manyu néni nagyanyám talán egyetlen megmaradt barátnéja volt, akit illett havonta legalább egyszer meglátogatni. Hamegmár meglátogatjuk a barátnénkat, vigyük magunkkal a kisunokánkat is.
Egyrészt mert lehet vele büszkélkedni (bár én meglehetősen ványadt, szótlan, nagyfejű kisgyerek voltam, a nagy fej megmaradt / 60 cm/ a többi elmúlt) másrészt nem volt kire hagyni.
Na, ezeken a látogatásokon vettem én részt, mint ENSZ-megfigyelő: ültem a csipketerítővel leterített hatalmas füles fotelben és lábamat lógázva unatkoztam, míg a mamák a tokaji fiatalságuk régen tovaillant rózsaszín pamacsait pofozgatták órák hosszat, mint egy viktoriánus lawn-tennis mérkőzésen a ködös Albion harsogó gyepszőnyegén valamikor 1892-ben. (Huhh, ez meredek volt, de valahogy csak kijöttem belőle).
No de kedves fiatalember (kérdik most önök szemöldöküket felvonván) hol itt a gasztro-vonulat?
Jön az is nemsoká, csak várjanak türelemmel.
Gyerekszemmel Manyu néni förtelmesen ronda volt. Fekete ruha, amiből kikandikáltak hatalmas, fehér, tésztaszerű karjai, sápadt fején SZTK-szemüveg, amely méretes karvalyorron billegett. Esküszöm, smink nélkül helyet kapott volna bármelyik Star Trek-folytatásban mint a Halálbolygó Királynője. De persze erről nem tehetett szegény. Sőt, a maga módján kedveskedni próbált nekem, a kisgyereknek. Édességgel persze.
Mivel a nyugdíjas nénikék a hatvanas évek derekán sem számítottak az élet császárainak, ne gondoljunk itt mindenféle csokitortákra vagy habos krémesekre, nem, még egy nyamvadt Inota-szelet nem sok, annyit sem láttam nála soha.
Voltb viszont világháborút megjárt Tere-fere linzer, darálóskeksz (sárga és barna) valamint Manyu néni fő attrakciója a répapraliné.
A répapraliné, ami úgy készül (vélhetőleg), hogy az ember a nyers sárgarépát lereszeli, cukorral és citromlével meghinti, összekeveri, némi pihentetés után a képződött fölös levet eltávolítja, az így előállott pempőből tenyérrel kicsiny gombócokat formáz, azokat ismételten kristálycukorba hempergeti és vár.
Az ilyetén módon képzett cukros répagombócok szemre tetszetősek, illatuk kellemes, mindazonáltal édességként való alkalmazásuk maximum egy nyúlfarmon lenne indokolt.
Manyu néni nagyipari méretekben gyártotta a répapralinét, én szívből utáltam. Mégis, minden egyes látogatásunkkor – egyrészt udvariasságból, másrészt együttérzésből – (mindig is udvarias gyerek voltam) leküzdöttem néhány darabot, gondolván, egyszer csak elfogy.
De nem.
Amikor elbúcsúztunk, Manyu néni fogta a metszett kristálytálcát a gombócokkal, és visszahelyezte az üvegezett almáriumba. Legközelebb, mikor jöttünk, csak előkapta és kezdődhetett a fékevesztett buli.
A golyócskákat a cukormáz konzerválta, viszont álltukban fokozatosan vizet vesztettek, és egy hónap után már tizenhetedik századi muskétagolyókat megszégyenítő keménységgel büszkélkedhettek. Ablaküveget lehetett volna velük szeletelni.
Ezeket a golyókat nyammogtam én havonta legalább egyszer blazírt pofával, háborgó gyomorral és gyűlölettel teli szívvel.
Ezek után csoda, hogy felnőtt koromra nem lettem sikeres, gazdag, boldog, egészséges, magas, szőke és kékszemű?  Minden ott dőlt el 1967-ben a dohos öregszagú sötét szobában a répadesszertes tányér mellett.

Hogy rohadt volna meg az összes a földben, mielőtt kihúzták őket.