A nyüzüge már a második tálca hurkát nyomta befelé. Vékonyka ember volt, viseltes dekkcipőben, rövidnadrágban, színehagyott trikóban és drótkeretes szemüvegben. Mint Lovasi András, mikor húsz év után kicsit penészesen előkerül a borneói dzsungelből.
Ehhez képest már a második tálca véres hurkát ette. Mit ette, falta. Komótosan, de tempósan. Friss kenyérrel, ecetes almapaprikával. Mellé csapolt barnát ivott, ami némileg stílustörésnek tűnt a kötelező rizlingfröccs helyett, de ha figyelembe vesszük, hogy április végén, a Balaton partján nem könnyű csapolt barnát találni, minden bizonnyal megbocsátható.
A sör, pontosabban a csapolt sör volt az oka, hogy dr. Telkessy és baráti társasága ezt az üzemegységet választotta. Telkessy feleségének volt cége, értékelhető gesztusként elő- és utószezonban jelképes összegért nyugdíjasait nyaraltatta balatonszemesi üdülőjében. Így volt ez ezen az április végi hosszú hétvégén is. Telkessyék befizették azt a pár ezer forintot és négy napig teljes ellátással élvezhették a Magyar Tenger áldásait. A víz ugyan cefetül hideg volt és az üzletek harmada volt csak nyitva, cserébe viszont ezerrel sütött a nap, és nem volt tömeg a parton.
Ezen az estén, vacsora után (bolognai spagetti vagy Stefánia vagdalt krumplipürével, választható,brrr) sétára indultak a falu „belvárosa” a vasútállomás felé. Az üdülő személyzete, szűkös anyagi lehetőségeik dacára megpróbált kitörni az örökös SZOT-üdülős zöldségleves-rántotthús-túrósbukta szentháromság béklyójából, de sajnos ennek az akarásnak legtöbbször nyögés lett a vége, persze a vendégek részéről.
Ezen az estén, a szokásosnál is nyamvadtabb vacsora arra sarkallta őket, hogy valami pótlék után nézzenek. Ekkor találták meg azt a visszafogottan lepukkant falatozó-sörözőt az állomás mögött, ahol ily korai szezonban is mértek csapolt barnát. Itt telepedtek le egy-egy fokhagymás lángossal pohár barna sörük mellé, Telkessy Béla, a felesége Elvira, valamint barátaik, Sanyi és Éva.
A falatozó nyüzügét Éva vette észre, aki amúgy is otthonosan mozgott a hurka-sültkolbász tengelyen, képes volt negyvenfokos agylapító hőségben is verdeső szempillákkal elfogyasztani harminc centi sültkolbászt úgy, hogy utána éhesen nézett körül. Ráadásul, - Telkessy Elvirájával ellentétben- ez meg sem látszott az alakján.
- Nézd már, apjuk, milyen jó étvággyal eszi azt a hurkát – bökte oldalba férjét.
Sanyi, (nagydarab, kékszemű, szelíd ember, akinek mindig ökölbe szorult a talpa, ha apjuknak szólították, pláne nyilvánosan), most kissé ingerülten szólt vissza:
- Ne bámuld már, kinézed a szájából, vegyél magadnak, ha megkívántad.
- Nem veszek én, csak ha jó. A hurka bizalmi ügy. Pláne áprilisban. Megkérdezem.
- Mama!
- Haggyá békén!
- Te nem vagy normális.
Telkessyék csak lapítottak, ismerték őket, tudták, ilyenkor jobb nem beleszólni.
. . .
- Öööö… elnézést, finom a hurka?
- Mennyei.
- Zsemlés vagy rizsás?
- Asszonyom, a véres hurka az zsemlés. Kész. Nincs tovább. A többi csak olyan, mint a Mona Lisa huszárbajusszal. Karikatúra.
- Izé, jól át van sütve?
- Roppan, mint lökhárító a kerítésoszlopon.
- De nincs kiszáradva, ugye?
- Szaftos, mint szűzlány . . . de ezt inkább hagyjuk. De miért nem kóstolják meg? Én már nem kérem, túlvállaltam magam. Tessék, nem haraptam, csak törtem belőle. Itt van kenyér, meg paprika, úgy az igazi. Ha ízlik, vehetnek még. Csak a látrányit kérjék a Pistától. A látrányi vérest. Máshol nincs az egész déli parton. Mondjuk az északin se.
- Köszönjük szépen, elfogadjuk.
- Mama!
- Haggyábékén!
- Köszönjük mégegyszer, izé. . . uram.
- Laci. Laci vagyok, elnézést.
- Hát akkor köszönjük, Laci.
- Nincs mit.
A kis ember elkacsázott a vitorláskikötő felé, Éva mag rávetette magát a söntéspultra. Kért még egy korsó barnát, egy szál véres hurkát, kenyeret, uborkát, mustárt, káposztával töltött paprikát, céklát egy kisebb darab kolbászt, hogy a hurka ne billegjen a papírtálcán, meg egy citromos sört Sanyinak.
Telkessy szívesen vele tartott volna (főleg a korsó barna végett) de Elvirája egyetlen szemvillantása lelohasztotta ebbéli vágyát.
Éva két pofára ette a hurkát, a mustárt néha keze fejével törölte le arcáról, közben beszédbe elegyedett a csapossal.
- Remek ez a hurka.
- Abbizony az. Látrányi.
- A Laci ajánlotta, aki az előbb ment el.
- Tudom. Úgy szereti, mint saját gyermekét.
- Ez a Laci, ez itt lakik Szemesen? vagy valami vízi ember? Úgy nézett ki, mint egy öreg hajós.
- Hát, van ugyan egy kis vitorlása, de nem helybéli. Övé a vágóhíd Látrányban.
Based on a true story