Vannak utazások, amelyek el-, és vannak, amelyek visszavisznek. És vannak nyitott szívű vándorok, akik számára az Út minden perce megélt pillanat. Nem számít, hol az a hely, nem számít, hánykor indulsz és mikor érsz oda. Nem kell a lista, kötelező látnivalókról, nem kell útiterv.

A lényeg a hogyan és a kivel.

Szeretem az ismeretlen helyeket, elkap a felfedezés mámora. Amikor rácsodálkozol egy épületre, fára, esti égbolt furcsán más színére. Kinyitod az érzékeidet a városra, befogadva minden egyes fényét, minden madárcsicsergést a közeli erdőben, minden könnyű szellőt halk templomában.

Az első este olyan mint egy első randevú: tétován, bármire felkészülve indulsz neki, szinte vakon, előítéletektől mentesen. Várod, első percében mit ad neked, érzed-e, hogy befogad. Látod a kirakatot, keresed mögötte lényét, próbálod megfejteni, van-e benne titok, rejtőzködő szenvedély. És ha van, tiéd-e, kicsit a te városod lesz-e mindörökké.

Szeretem az ismeretlen helyen töltött első estét. Az utazás fáradtsága miatt eltompult agy helyett az érzékelés veszi birtokba a nézni-, látni-, megélnivalót. Az első este a romlatlan rácsodálkozásé, miközben fantáziád már szárnyalni kezd, mi mindent akarsz majd belőle, hogy – bár tudod, nem maradhatsz, birtokba nem veheted, mégis – sohase felejtsd el.

És jön a reggel, más színek, hangok, megmutatja nappali arcát a város. Látod rosszkedvű ipartelepét, megcsodálod ortodox templomát, elkapod a sárgára festett ház ablakának spalettáján megcsillanó pajkos napsugarat. Hallgatod az emberek beszédét, egyikük szavára felkapod a fejed, elmosolyodsz: környékedről való lehet.

Napokon át járod az utcákat, agyadban s szívedben rögzítve képeket, amelyek nem fakulnak meg, mint a fotó, és karc sem eshet rajtuk.

Pár nap után azt hiszed, ismered. Magabiztosan jársz-kelsz, de tudod, csalóka a látszat. És érzed a még-még-még késztető sürgetését, ami hajt egyre peremére, látni akarod a határait. És egyszercsak ott állsz és meglátod a hajnali fényben, amit kerestél. Egyedül vagy, mert ennek így kell lennie, hogy senki ne zavarja meg egyetlen pillanatát se.

Nyugtalan lelked a hegyekbe vágyik. Olyan mélyről jövő sóhajjal, aminek nem tudod, nem tudhatod a forrását, csak érzed.  És a város, amely bár nem a tiéd, de amely örökre a nagy szerelmeid egyike marad, odanyújtja neked a hegyet szent áldozati helyként. Leteszed a szíved a tövébe és boldogan hunyorogsz a valószínűtlenül narancsszínű Napba.

Ha egyszer a lelked szabadon száll hamvaiddal a könnyű szélben, ez a hegy lesz megnyugvásod helye.