„Tudják maguk, mi a legfontosabb összefüggés a tér és az idő között?
Ha jó az idő, le lehet menni a térre.”
(ismeretlen fizikus)
A tata fáradtan dőlt hátra a padon a hirtelen jött melegben. Lehunyta a szemét, szuszogott. Körülötte a tér pezsgett, sistergett, mint mikor ráköpnek a karbidra. A lányok grasszáltak, a srácok gusztálták őket, a kismamák a hétvégi babakocsi-forma 1-re edzettek, a nagymamák recepteket cserélgettek a padokon, a nap meg csak vigyorgott, mint kandúr a galambdúcban.
A tata nyújtózott, megropogtatta tagjait. Régimódi nyakkendője hiába próbálta eltakarni a máskülönben tiszta fehér ingén terpeszkedő két vöröses zsírfoltot.
Nem volt már máshol hely, így mellé telepedtem. Közelről nem volt olyan öreg, legföljebb hatvan. Csak az az ősz szakáll, meg a kerek has… Mint egy megfáradt, eltévedt Mikulás.
- Máj? – böktem a cigivel az egyik folt felé.
- Pacal – felelte.
- És a másik? Velő?
- Az. Velő. Velős pacal. Látom, van szeme hozzá. Főtt krumplival és kovászos uborkával. Csak az nem hagy olyan látványos foltot. Mindig leeszem magam a nagy hasam miatt. Utána két rizlingszilváni kisfröccs. Vagy három. Az attól függ, milyen a kedvem, meg az idő, meg a pénzem. Sose nagyfröccs, mert az megmelegszik, míg az ember szemlélődik. A kicsi soha, az két slukk és jöhet a következő. Ki van próbálva. Harminc éve csinálom.
Ránéztem az ingére, még nem voltak teljesen szárazak a foltok. Itt ehetett a közelben.
- Ember, maga velős pacalt evett a közelben? Mondja már, hol? És jó? És mindig van?
- Lassabban! Igen, itt ettem a közelben, szerintem nagyon jó, szart én nem eszek, és nincs mindig, de ma van. Illetve már csak volt. Szerdánként mindig hamar elfogy. Én is csak ebédidőben ugrottam ki, tudja, itt könyvelek a Kohn és Werbőczy Ltd.-nél félállásban. Nem nagy pénz, de manapság…
- Ne locsogjon már annyit, a címet mondja!
- Ja, a címet, azt én nem tudom. Csak arra szoktam sétálni a szag után és akkor… Várjon csak, mindjárt eszembe jut. Megvan. Végigmegy itt az utcán, a sarkon balra, el a Deltás Sikló előtt, ott vigyázzon, nagyon rossz a rizlingjük, van, aki hány tőle és nem jut el a bokrokig. Utána van egy nagy épület, annak a földszintjén a Les Trois Étoiles Bar & Lounge étterem…
- Navégre!
- …mellett tovább, amíg el nem ér a Zöld Kacsa A Sárga-folyón Kínai Büfé és Konfekció Nagykereskedésig. Ott le jobbra és már csak pár lépés a zöld kapus ház, aminek az alagsorában van a Szipirtyó.
- A mi?
- A Szipirtyó. Mindenki így hívja, én sem tudom a nevét. Talán mert fiatal korában sem lehetett összekeverni a Claudia Schifferrel, az meg nem ma volt. Inkább az Obamára hasonlít, csak ez ráncos, és nő. Ő a tulaj, de nem ő főz. Szerencsére. Egyszer főzött nekem egy kávét… hát a lábamat nem mosnám bele. A szakács az a Tihamér. Valaha séf volt Bécsben, aztán egyre többet piált és a Szipirtyónál kötött ki. Májat sose kérjen, főleg szerdán ne, mert akkor mindig másnapos a hétvégétől és a tűzhelyen felejti a májat. Nem fogsor kell hozzá, hanem láncfűrész.
- Másnapos szerdán? A hétvégétől?
- Miért? Hosszú hétvége… A pacal viszont kiváló, mert annak hosszú fövés kell. Csakúgy, mint a tyúklevesnek, az csütörtökön a legjobb. Igaz, hogy minden szétfő benne, de a lé, az a lé… Pénteken nem érdemes benézni, akkor már megint nagyon részeg és mindent összekutyul.
- Inkább a pacalról meséljen.
- A pacaljuk, az egy álom. Omlós, puha, mégis van tartása. Kicsit csíp, épp amennyire kell, a velő még jobban besűríti a szaftját, olyan mint az olvadt márvány, ha szabad ezzel a költői képzavarral élnem.
- Nem szabad, mert éhen döglök!
- Akkor menjen. Mostanra lesz kész a tányérhús. Velős csonttal, fartőből sok zöldséggel. Remegős, illatos. Tihamér mindig maga reszeli hozzá a tormát is. Van, aki Budáról jár át a tányérhús miatt. Bár, az szerintem nem normális. Általában az is hamar elfogy, nem nagy hely a Szipirtyó.
- Ezt csak most mondja? Marha!
- Hé! Most meg hova rohan? Honnan tudtam volna, hogy azt is szereti? Mi vagyok én, jósnő? Csak könyvelek, azt is félállásban…
